Rengeteg olyan dolog van a világon ami a legtöbb ember számára őrültség. De az őrütség lehet egy egyszerű bándzsidzsámping egy magas hegyről, vagy tigrisekkel való mutatványok a cirkuszokban. Mégis a legnagyobb őrültség az öngyilkosság vagy maga a gyilkolás. De mi van ha ez a gyilkosság a jó cél
érdekében van? Egy rablót, egy másik gyilkost megölni nem mindig törvénysértő. Bezzeg ha az ember önvédelemből ől, az már bűntény. Én is egy ilyen öldöklés miatt kerültem rács mögé. Engem csuktak le, pedig nem én öltem meg azt az embert. Egyszerűen csak magamra vállaltam a felelősséget. Nem bírtam volna elviselni ha az az embert csukják le akit az életmenél is jobban szeretek, mégha az ő hibája is volt, hogy az az alak meghalt...

 ~~2 hónappal ezelőtt~~

Egy átlagos napnak néztem elébe...
Az óra csörgésére ébredek. Kedvesem még az igazat álmát alussza mellettem. Egy darabig még gyönyörködök rajta. Olyan békés, olyan ártatlan és az életemet is képes lennék neki adni. Kikelek a puha párnák özül és elkezdek készülődni. Kouyot nem keltem fel, sosem szoktam. Hagyom had aludja ki magát. Főleg most, hogy a főnöke teljesen rászállt. Mondtam már neki, hogy lépjen ki, majd keres újj állást. De túlságosan szereti ezt a munkát. Én meg nem fogok semmit sem erőltetni, ha neki ez megfelel én nem bánom. De az biztos, hogy ha az az alak egy ujjal is hozzá ér kiherélem. Nem vagyok az erőszak híve, sőt mi több megvetem az erőszakot, de csak merjen hozzá érni és eldobom az elveim.
Miután elkészültem hagyok egy cetlit Kouyonak, hogy elmentem dolgozni ha kellek lent a műhelyben megtalál. Nem vagyunk se gazdagok se szegények. Én egy kis autószerelő műhelynél dolgozom, Kouyo pedig fényképész. Már három éve élünk együtt és még mindig megvan az a szevedély és tűz köztünk mint a legelején. Nagyon szeretem őt, és ő is engem. Délben lejött hozzám mert otthon hagytam az ebédem, majd sietett is tovább, mert neki is dolgoznia kellett menni. Ma kivételesen ő fog haza érni előbb,
nekem adtak egy kis plusz munkát, amit annyira nem bánok hiszen szeretem a kocsikat bütykölni. Olyan este hét lehetett mikor végeztem, és elindultam haza. Ami azt jelenti, hogy Kou már otthon van egy ideje.

Mikor beléptem a lakásba a szivem kihagyott pár ütemet. Kedvesem félig levetkőztetve, kezei véresek, és remeg. Nem tudom, hogy az ijedtségtől vagy a meglepettségtől, hisz megölte a főnökét.
- A-akira... meg-halt? - teszi fel nekem a kérdést, mikor a holttest ő előtte fekszik. - Én... rámmászott. Majdnem, megfolytott...és...- egy pillanatig megszólalni se tudok, majd meghallom a közeledő szirénák hangját. Kouyot felrántom a földről és kitolom az ajtón.
- Menj el Yuuhoz! Siess! Meg se állj amíg odaérsz! - tessékelném ki de belémkapaszkodik. - Figyelj. Nem lesz semmi baj oké? csak menj el Yuuhoz és még véletlenül se gyere haza! - csókolom meg és zárom be magam mögött az ajtót.
Leggugolok a fickó mellé, és összekenem felsőmet vérrel. Magam sem vagyok biztos abban mi lesz ezután. Főleg ha a rendőrség megtalál mellette véres pólóban. Lehet, nem ez a legjobb ötletem ami valaha támadt, de nem engedem, hogy Kouyot csukják le. Hiszen... ő csak védte magát.

Pár perc elteltével a sziréna egyre hangosabb és hangosabb lett, majd két rendőr rontott be állig felfegyverkezve. Nem fogok menekülni, sem elrohanni, most már biztos, hogy azt hiszik én tettem. Ez ellen nincs mit tenni. De azt azért sikerült elérnem, hogy ne bilincseljenek meg. Bevezettek a rendőrőrse ahol
kihalgattak. Nem mondtam mi történt, hisz magam sem tudom a részleteket. Hazudtam. Hazudtam, hogy megvédhessem a szerelmem. Ez nem olyan nagy bűn igaz? Hisz az ő érdekében cselekszem, csakis az övében. Mondván, hogy elmondtam az igazat, és egyébként egy becsületes embernek tűnök, csak négy évet kaptam. Négy év bűnözők, rablók és gyilkosok közt. Lehet, hogy ennél még a halál is jobb lenne. De én választottam ezt az utat, hát akkor végig is megyek rajta. Még ha térden csúszva is kell eljutnom a végéig. A tisztek rendesek voltak megengedték, hogy írjak egy levelet, amit késöbb Yuu lakásához küldenek ki. Amit Kou-nak írtam...

     "Szerelmem.
 Kérlek na aggódj miattam. Most már minden rendben lesz. Senkisem tudja mi történt, elintéztem mindent. Légy boldog, találj magad mellé valakit aki majd bodoggá tesz, és legalább annyira szeret majd mint én tettem. De kérlek ne gyere be hozzám, ne keress, ne gondolj rám. Egyszerűen csak felejtsd el, hogy valaha is ismertél. Mindig szeretni foglak.
                                                            Akira."

Miután lezártam a borítékot, rögtön el is vitték a megadott címre. Nem akartam, hogy ő tudja, mi van velem, hány évet kaptam. csak azt akartam, hogy teljes életet élhessen. Mégha nélkülem is...

   Uruha PoV

Már négy éve, hogy kinyírtam azt a fickót. Nem gondolkoztam, a félelem vezértelt. Éppen dolgozni indultam mikot kopogtak, kinyitottam mit sem sejtve ki lehet az. A főnököm volt. Azt mondta ma nem kell bemennem dolgozni. Nagyon megörültem, gondoltam majd valami meglepivel várom haza Kirát. Megkért engedjem
be a mosdóba. Beengedtem, arra se gondoltam miért jött személyesen miért nem telefonon szolt inkább. Ezek már akkor jutottak eszembe mikor meghallottam, hogy lehúzza a vécét. Megpróbált rám mászni, megerőszakolni. Pedig tudta, hogy van barátom, hogy nem egyedül élek. És mikor rájött semmi esélye, hogy megkapjon kishíján megfojtott. Konyha kés után nyúltam, és reflekszből leszúrtam. Most meg életem egyetlen és legfontosabb személye ül helyettem a dutyiban. Ráadásul valószínűleg gyűlöl tettem miatt. Hisz ő mindig is megvetette, lenézte a gyilkosokat. Most már én is az vagyok. Egy alávaló gyilkos. Egy bűnöző aki saját szerelmét jutatta börtönbe, még ha nem is volt szádékában.

Ez alatt a négy év alatt csak nem 15 kilót fogytam. Új munka után néztem. Nem bírtam volna tovább ott dolgozni. És el költöztem a régi lakásunkból is. Akira holmiját is magammal vittem. Gondoltam majd eljön érte ha kiengedik. Gondoltam még egyszer láthatom majd mégha utoljára is. Csak egy bökkenő van..
Nem tudom hány évet kapott. Ráadásul Yuunak sem mondta el és Takanori sem hajlandó kiadni semmiféle információt róla. Én... én meg... nem merek bemenni hozzá és nem azért mert ő tiltotta meg, ez engem nem tud meghatni, csak félek a szemébe nézni.

- Kouyo! Végre meg vagy. Azt hittük már valami bajod esett. - mondja aggódva Yukata, Yuu új barátja. Örülök, hogy legalább az ő élete helyre állt. És Yukata is rendesnek tűnik.
- Mégis mi bajom lenne? - kérdezem halkan. Mióta Kira ül helyettem, sosem beszélek sokat, csak ha nagyon muszály, akkor is alig hallhatóan. Nem vagyok önmagam. Próbáltam Akira kérésének eleget tenni és újra szerelembe esni, de nekem nem megy. Az a három év amit vele töltöttem, olyannyira nagy benyomást tett rám, hog képtelen vagyok mást szeretni, képtelen vagyok elfelejteni őt. Most egy kis bevásárlóközpontban vagyunk, két-három havonta elrángatnak ide a srácok. Mondván, hogy nekem is kellenek új ruhák, meg néha ki kell mozdulnom. De ez a kiruccanás merőben más mint a többi...

- Kou. Kou! Hé mi van veled? Miért áltál meg? - kérdezik tőlem, de mozdulni sem tudok. A lábaim földbe gyökereztek, és egy igencsak ismerős alakot bámulok, vagy tíz perce. Háttal áll nekem. Nagyon hasonlít az én Kirámra, de az arcát nem látom. Meg vékonyabb is mint ő volt. csak állok és arra várok forduljon meg
mikor ez bekövetkezik, egyszerűen csak elsötétül minden. - Úristen! Kouyo! Hé! Térj magadhoz! A rohadt életbe nincs itt egy orvos!? - Hallom a fiúk aggódó hangját, de nem bírok megmozdulni. Biztos megint csak képzelődtem. Igen. Csak oda képzeltem Akirát. Az nem ő volt. Csak egy másik fiú...

   Aoi PoV

- Kou. Kou! hé mi van veled? Miért áltál meg? - kérdezem tőle mert egy ideje csak egy helyben áll. Pedig már kezdtük azt hinni, végre túlteszi magát a történteken. De ezek a képzelgései, és rosszullétei nem erre utalnak. - Úristen! - esik össze előttem. - Kouyo! Hé! Térj magadhoz! A rohadt életbe nincs itt egy orvos!? - Kiabálok ijedtemben, Yukata meg segít felemelni őt a földről. Hihetetlen, mien könnyű. Megint fogyott volna? De mégsi hova?
- Add ide. - Hallok meg egy ismerős hangot. És a következő pillanatban már Kou nincs a kezemben.
- Kira. - tehát ezért állt meg. Mert meglátta őt. - Kira! Istenem! Jól vagy?
- Most ne miattam aggódj. - Mondja, majd elsétál egy padhoz ahova követjük őt. - Te, Yuu. Mond csak mitől ilyen könnyű? - Néz rám kicsit ijedten.
- Miután megtudta, hogy téged csuktak le helyette, alig eszik valamit. Az orvos azt mondta ha így folytatja belehalhat, és... - Hagyom félbe a mondókámat.
- És? - Kérdezi. És szemében látom a félelmet, látom, hogy félti őt. Még ennyi év után is.
- Tudod. Esténként mindig át kell hozzá járnunk. Ugyan ő nem tud róla, a doki kért meg, hogy tartsuk ezt előtte titokban. Este nyugtatót kell neki adnunk, mert már többször is megkísérlete, hogy megöli magát, bár sosem jutott el odáig. A telefonban csak anyit mondott megpróbáltam... de Kira ide jött és nem engedte... - Nem mond semmit, de egy két könnycsepp utat talál arcán. - Képzelgései vannak. Mindenhol téged lát... és már bele őrült. Azt mondták vigyük egy diliházba. Ott majd kezelik. De nem mentünk bele. Még jobban tönkre tette volna a dolog.
- Miért? - simít ki pár tincset arcából. - Miért nem keresett valakit magának? Ahogy kértem tőle.
- Próbált. De nem talált. Azt mondta ha te nem vagy vele, senki se legyen. - Mondja helyettem Yu. Én már nem tudom, eluralkodtak rajtam az érzelmek.

   Reita PoV

Mi...a... Kou? Mit keres itt? Ááá, hülye kérdés. De miért néz ennyire? Biztos felismert... Jézusom! Összesett. Az istenit. Mitől esett össze? Hála égnek Yuu ott van vele. De akkor miért indultam meg feléjük. Lehet, hogy talált már magának valakit... Az se biztos, hogy felismeert.
- Add ide. - mondom és veszem át tőle egykori kedvesem.
De a dolgok amik utána derülnek ki... Egyszerűen csak megijdek, féltem őt. Egész idő alatt féltettem.
Nem vittük be a kórházba, a srácok szerint ez már kezd megszokottá válni nála. Csak ülök a padon, ölembe egykori kedvesemmel. Egykori... valyon csak én érzem így? Csak én érzem, hogy elvesztettem? - Kérdezem magamtól, miközben rágyujtok egy szál cigarettára. Régebben még a szagától is rosszul voltam, de a börtönben elég durván rászoktam. Ez volt az egyetlen dolog ami könnyítette az ott létemet.

- Kezd magához térni. - mondja Yuu barátja, mire lenézek rá.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? Ha újra látna... - hagyja félbe én meg rá nézek. - Vele maradsz? - kérdezi aggódva mire bólintok.
- Ha ő is ezt szeretné, igen. - Nekik már elmeséltem mik történtek velem az elmúlt évek alatt, és, hogy egyáltalán nem vetem meg Kouyot. Mert tudom, hogy félelmében tette amit tett.
- Szia. - Mosolygok rá, mikor már magához tért.
- Kira... -Kezd el könyezni szeme. - Tényleg te vagy? - Néz rám kérdően, olyan hatalmas boci szemekkel, pont mint régen. Elnyomom a cigim, és ajkaira hajolok.
- Teljes életnagyságban. - mondom miután elválok tőle, majd ő von egy őrületes csókba.

Most már minden rendben lesz. Most már örökké együtt leszünk. Most már nincs miért aggódni, minden rossz véget ért. Talán ez a sors keze, valaki ott fent akarta, hogy ez megtörténjen, hogy távol legyünk egymástól egy ideig. Hisz minden kapcsolatnak kell egy kis szünet. Kell idő amíg mindannyiunk átgondolja,
mit is érez a másik iránt. Ez a mi kerülő utunk volt. De végig mentünk rajta. Lehet, hogy az egész csak egy őrültség volt, de ez is bizonyítja: A szerelem nem tűnik el nyom nélkül. Ha valakit egyszer a szívedbe zársz, sose ereszted onnét. Ha elveszíted, az érzéseid megtalálják őt, ha már nem is mint egy szerelmet, de mint barátot talán vissza kapod. A különbség az, hogy én úgy kaptam vissza, ahogy elengedtem. Mert nem minden ember esetében, kell megválni attól akit igazán, tiszta szívből szeretsz. Hisz a szerelem a legnagyobb őrültség, az egész világon...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés