A nevem Shiroyama Yuu. Tizennyolc éves végzős gimnazista vagyok. A szüleim tizenhat éves koromban elváltak. édesanyámmal éltem tizenhétéves koromig.
Azonban nem sokkal a tizenhetedik születésnapom után váratlanul két idegen jelent meg a lakásunkban. Aztmondták szedjem össze minden fontos holmim,
anyu bólintott, hogy tegyem azt amit mondanak. Először nem tudtam mire vélni a dolgot. Majd mikor leértem a bőröndökkkel és a gitárommal a földszintre,
anyu közölte velem, hogy mostantól velük fogok élni. Ők lesznek a mostohaszüleim. Nem akartam hinni a fülemnek, úgy éreztem cserbenhagytak, mind a mai napig
úgyérzem. Nem akartam elhinni, hogy anyu képes lenne örökbe adni engem. Hiszen mindig jó gyerek voltam. Sosem verekedtem, nem beszéltem csúnyán és jól
tanultam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni a dolgokat. Reméltem, hogy ez csak egy rossz álom és nemsokára felébredek belőle. De ez sosem következett be.

Mindez körülbelül másfél éve történt. Azóta egyszer sem beszéltem anyuval. A mai napig nem tudtam neki megbocsátani amiért eldobott magától, és valószínűleg
nem is fogok tudni. A nevelő szüleim nagyon kedvesek velem, az igazat megvalva kezdem megszeretni őket. Van egy mostoha testvérem is, Kouyo. Ő is kedves. Két
évvel idősebb nálam, vele egész jól összebarátkoztam, és a vizsgáimban is rengeteget segít. Még két hét van a suliból és azután mindennek vége. Nem kell
többet a vizsgák és az évvégi dolgozatok miatt aggódnom.

- Üdvözlök mindenkit az idei év utolsó nyílt napján. - Az iskola minden évben három nyílt napot szervez ahol minden osztály minden diákjának legalább egy
hozzátartozója köteles megjelenni. Mivel a nevelő szüleim Osakaban, a mostoha tesóm Uruha peig dolgozik, Reita, Uruha legjobb barátja - akit én nem nagyon
kedvelek, mindig bunkó és nem tud normálisan hozzám szólni, bár imádom húzni az agyát.- jött el mint hozzátartozóm.
- Te Aoi ez a nőcske mindig ennyit dumál? - kérdezi tőlem alig hallhatóan.
- Ha nem tetszik valami nyugodtan elmehetsz. - mondom egy félvigyorral, mivel tudom, hogy úgyse megy el és így legalább bosszantom kicsit.
- Ha ezt csinálod rádmászok. - a kis... húúú de sunyiii
- Neeem mereeed. - nevetem el magam. Közben megszólal a csengő. Az első órának vége már csak nyégyet kell túlélnünk.
- Na fogaunk? - huzza fel szemöldökét és felvesz egy kéjenc vigyort.
- Majd otthon cicus rendben? - mászok bele ölében és simítok végig arcán, mire kicsit zavarba jön. - Háháá. Ezt a fejet sosem fogom megunni. - még a könnyeim
is kifolynak a nevetéstől.
- Baka! Várd csak ki amíg hazaérünk. - vágja be a durcit.
- Mondom, hogy nem mereeed. - vigyorgok, és átölelem a nyakát.
Nem szállok le róla mert minek? Szeretm húzni az agyát és tudom, hogy bejövök neki. Akkor miért ne? Had élvezze egy kicsit.

Már majdnem elaludtam az ölében mikor valaki megérintette a vállam. Morcosan fordultam hátra, hiszen lyukas óránk lenne és aludhatnék egy kicsit
- ráadásul tök kényelmes Reita ölében - erre nem megzavarnak?
- Mondjad. - ásítom.
- Aoi.
- Anyu? - kerekednek ki szemeim, de leesik, hogy most gyűlölöm őt. - Mit akarsz? - fordítom vissza a fejem és Rei fekete pólóját kezdem el vizsgálni.
- Beszélni. Szeretném ha visszajönnél hozzám.
- Mi van? Te nem vagy normális. Először eldobsz mint egy megrágott rongyot most meg arra kérsz menjek vissza? Na azt már nem! Etsu-chanékkal maradok! -
ahogy kimondom ezeket a szavakat egy könnycsepp gördül le az arcomon, hiszen mindig is erre vártam, hogy anyu eljöjjön értem. De megszerettem Uruhát és a
nevelőimet, nem fogok vissza menni nekem már ők a családom.
Mivel azthittem anyu elment odabújtam Reitához és hagytam, had uralkodjon el rajtam az a pár könnycsepp ami olyannyira kiakaródzik folyni.
Percekig csak öleltem Reit ő meg nyugatás képpen simogatta a hátamat, ami furcsa de rettető jól esett.
- Hallod picur, ha nem is akarsz visszamenni de legalább békülj ki vele, hiszen mégis csak az anyukád.
- Nem tudom. Olyan furcsa ez az egész.
- Tudom de próbáld meg.
- Oké. - egy kis hatás szünet. - Mi az, hogy picur? - nézek a szemébe kérdően.
- Háh. Baka. Milyen lassú a felfogásod. - neveti el magát, nekem pedig akaratlanul is mosolyognom kell.
- Hülye. - ölelem át ismét a nyakát. Nem tudom mi van velem de rettentő jól esik átölelni Reitát. Még sose viselkedtem így a közelében.

- Kicsim. Ő a barátod? - erre a kérdésre számítottam a legkevésbé meg arra, hogy anyu leült és még itt van.
- Úristen! - ugrottam meg kicsit, amiből az lett, hogy majdnem leestem Rei öléből és neki kellett visszarántania engem.
- Hülye figyelj már oda mit csinálsz! - szidott le, de nem foglalkoztam vele.
- Mit is kérdeztél? - próbáltam kedves lenni anyuval megígértem ennek a tuskónak, hogy megpróbálom.
- Csak, hogy ő és te? - láttam anyun, hogy kicsit zavarban van, de jézus én és Reita!? na jó tény, hogy egy ideje itt ölelgetem de ez más, nem azért mert
együtt vagyunk mert rohadtul nem.
- Igen. - válaszolt helyettem Rei bár én nem ezt akartam mondani.
- Mi van? Te meg vagy huzatva!
- Nem kell letagadnod kisfiam, tudtam, hogy a sajtá nemedhez is vozódsz. - Mi van? Már mint tudta? És miért is ne tagajam?
- Mi van? Nem illetve igen de nem.
- Mi van? - nevet Reita, gondolom mert nem érti, hogy mit dadogok.
- Mit mi van? Én is ezt kérdezem!
- Abbahagynátok a mi vanozást? - nevet most már anyu is. Régen láttam nevetni és jól esik. De ez most annyira furcsa nekem.

Egy jó ideig szócsatát vívtunk Reitával meg anyu kérdezgetett ezt azt, viszont amikor én és Rei kerültünk szóba őfelsége mindig közbe szólt, hogy igen
mi együtt vagyunk. Fúú ezért még kap az biztos. Nem vagyok belé szerelmes! És egyáltalán nem vagyunk együtt. De persze nem engedte, hogy énis elmondjam
a saját kis verziómat, ezért anyut abba a hitbe hagytuk, hogy én és Rei biza együtt vagyunk. És ez engem nagyon is zavart. Ráadásul a helyemet elfoglalta
így kénytelen voltam Rei ölében maradni, nagyon sokan jöttek el így az utolsó nyíltnapra és a teremben kishíján lépni se lehet.

Amíg beszélgettem anyuval... ööö ... na jó ő kérdezgetett én meg tömören válaszoltam. Rei meg,... nem tudom a hátammal szórakozott.
Az utolsó órán kiosztották a bizonyítványokat, aminek először nem örültem mert tudtam, hogy nem igen tanultam, de kellemeset csalódtam, egy hármas a többi
négyes ötös. :D Ilyen bizonyítványom legutóljára általános iskola alsó osztályában volt. Szóval jó régen. Ezt majd meg kell köszönnöm Uruhának. Hiszen ha
ő nincs valszeg' teljesen elhanyagolom a tanuást. Lehet meg is buktam volna pár tantárgyból. (o.O")

Miután kiengedtek az utolsó óráról, kicsit kezdtem aggódni, anyu elakart jönni Etsu-chanékhoz, hogy megbeszéljenek ezt azt. Mielött elindultunk anya beszélt
az osztályfőnökömmel, én meg Reitával kint megvártam.
- Te Rei. - mondom neki és a padlót vizslatom.
- Hm?
- Szerinted most télleg vissza akar vinni magához? - gördül le egy könycsepp az arcomon. Nem igaz gyűlölök sírni, főleg mások elött, főleg Reita elött!
- Aoi. Ez most öröm vagy bánat könny? - ajj reméltem, hogy nem veszi észre.
- Nem tudom... De... Rei én nem akarok visszamenni! - tör elő belőlem minden, és ismét Reita karjai közé borulok. Szeretem anyát de eldobott magától, és
Etsu-chanékat is megszerettem, nem akarok visszamenni, most már nem!
- Hé. Nem fogom engedni, hogy elvigyen oké? - Nem értem magam, miért vagyok ilyen? Miért nem tudok úgy viselkedni Reitával ahogy eddig? Mi változott meg
másfél év alatt?
Időközben anyu is kijött nekem sikerült elötte összeszednem magam, de egész utón egy szót sem szóltam hozzá, csak Rei kezét szorítottam, és bambultam
magam elé. Úgy tíz perc séta után meg is érkeztünk Reita a szabad kezével az ajtót nyitotta. Még nem volt otthon senki csak négy óra felé jönnek meg,
addig meg még rengeteg idő van.
anyut örbevezettem a lakásban, kiváncsi volt hol élek meg ilyesmi. Utána betámadtam a konyhát már régen ettem és kijukad a gyomrom. Csináltam mindenkinek
elegendő tojást meg pirítóst. Megettünk mindent én meg végig Rei mellett ültem, valamiért tartottam anya közlségétől és Reié meg megnyugtatott.

Pontban négykor Etsu-chan és Dan-san megérkezett én felmentem a szobámba nem akartam hallani semmit sem a beszélgetésükből. Nem tudom meddig lehettem fent,
de egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes ami egyre csak hangosabb és hangosabb lett.
- Ne mondjon ilyet Naomi-san! Maga kért meg minket, hogy neveljük fel a fiát! Nem veheti csak úgy vissza! - könyörgöm nee! nem akarok elmenni!
- Az én fiam jogomban áll vissza venni magamhoz!
- Valóban a maga fia, volt! Most már a miénk! És nem fogjuk csak úgy vissza adni! - Csendet! ... szép lassan megint eluralkodik rajtam a félelem és
zokogásban török ki.
Csak akkor veszem észre, hogy valaki bejött a szobába amikor megérinti a vállamat. Félve nézek fel, és szerencsémre Reitával találom szembe magam.
- Rei! - borulok a nyakába mamár sokadjára. - Nem akarom ezt.
- ... - nem mond semmit csak megemeli az arcom és lágyan megcsókol. Az én szivem pedig egyre hevesebben kezd verni, utat engedek nyelvének majd kis habozás
után visszacsókolok.
Ahogy mélyül a csókunk, egyre gyorsabban ver a szivem. Nem érdekel semmi, csak ölelni, csókolni akarom Reitát. Érzem, hogy kicsit habozik de ez ellen
teszek. Eddig sosem maradtam Reiel kettesben ennyi ideig, és végülis ma egész nap csak vele voltam. Lehet ha hamarabb maradunk kettesben akkor is ez lett
volna a vége? Sose gondoltam úgy rá mint egy pasira mint akibe bele tudnék szeretni, mégis most érezni akarom őt. El akarom zárni a hangokat amik kintről
jönnek érezni akarom, hogy van valaki aki tényleg tiszta szívéből szeret...

Mikor elválunk egymástól csókolgatni kezdem a nyakát és megszabadítom felsőjétől. Érzem, hogy megremeg csókjaimra.
- Aoih...
Nem mondok semmit nem akarom, hogy most itthagyjon. Tovább folytatom teste csókolgatását, miközben kikapcsolom övét és a boxerével együtt megszabadítom
nadrágjától. Ahogy haladok egyre lejebb megforgatom magunkat, hogy én kerüljek felülre. Minden apró kis puszira halkan felsóhajt. Dirket kihagyom a lényeget
és belső combjára térek rá. Gondol egyet megforgat, leveszi felsőmet, és gatyán leresztül kezdi el masszírozni férfiasságom. Miközben kényesztet ismét rámar
ajkaimra. Átölelem nyakát és percekig csak csókoljuk egymást. Menet közben engem is megszabadít nadrágomtól.
Most ő kezdi csókolgatni testem, persze a lényeget ugyan úgy mint én kihagyja. Már nem bírom idegekkel, ezért lihegve tájékoztatom, hogy mit merre talál.
- Sihkosítóh. - mutatok a kisszekrény felé.
Rei felvesz egy félvigyort, megcsókol majd kiveszi a szekrényből az említett tárgyat.Nem türelmetlenkiedik, egyből kippatíntja a tubus tetejét, és bekenni
ujjait. Miközben ismét megcsókol egyik ujjával körözni kezd bejáratomnál, és mielött betolná felnéz rám. Mintha engedéjt kérne tőlem. Elmosolyodom majd
bólintok, hogy kezdheti. Először elég kellemetlen, de hamar megszokom az érzést. Épp, hogy kezdeném élvezni megérzem a következő majd az utolsó ujját is,
amire hangosan felnyögök. Tudom, hogy anyuék kint vannak de nem érdekel minden mozdultának hangot adok. Mikor úgyérzi eléggé kitágított, bekeni magát
és óvatosan belémhatol, érzem, hogy figyel rám, hogy nem akar fájdalmat okozni. És rá kell, hogy jöjjek ez az ami oly régóta hiányzott a törődés, és, hogy
figyelnek rám.
Mikor már megszoktam megmozdítom csípőmet, jelezve, hogy kezdheti. Egy lassabb tempót vesz fel, ami pár perc után túl lassúnak tűnik ezért rásegítek kicsit.
Ahogy gyorsul a tempó, úgy szökik a vérnyomásom az egekbe. Ráadásul egyre többször találja el azt a pontot amitől csillagokat látok, és ennek persze nem
tudok nem hangot adni. Már majdnem elértük a csúcsot mikor dörömbölni kezdtek az ajtón.
- Aoi! Nyissátok ki! - mikor zártuk be? - Aoi!! - Reita nem áll re de kérdően néz rám, hogy mit csináljunk.
- Ha-Hagyd. Nehm éh-éhrde-kehl. - nem is kellett megismételnem.
Nem kellett sok és mind ketten szinte egyszerre értük el a csúcsot. Aminek már Rei is hangot adott. Anyu nem hagyta abba a dörömbölést.Viszont hallottuk,
hogy Dan-san mondja neki, hogy úgyse nyitjuk ki. Amiben igaza is volt.
- Rei. Most mit csináljunk? - kérdezem, mikor már visszaszereztük testünk felett az irányítást.
- Mit szeretnél? - kérdezi, kicsit félve. Gondolom azt hiszi, hogy most itt akarom hagyni vagy, hogy részemről ez csak egy alkalom volt. De nem valamiért
jólesik Rei mellett lenni és megakarom próbálni vele.
- Menjünk el. - megkönnyebültem sóhajt a 'mennyünk' szócskára.
- Szeretnéd ha hozzám mennénk? Csak amíg lenyugszanak itt a kedéjek.
- Ühüm. - Mosolyodom el és bújok oda hozzá.
Ad egy puszit homlokomra. Pár percig még fekszünk, anyu és Etsu-chan pedig nem nyukszik az ajtó túloldalán.
Mikor már kezd elviselhetetlenné válni a dörömbölés, felöltözünk, és kimegyünk. Illetve Reita kiront én meg fogom a karját.
Majdnem sikerült elsurrani mellettük de anya elkapta a kezemet.
- Mégis mit műveltetek? Tudod te, hogy hány éves ez az alak? - mi van?
- Érdekes ez pár órával ezelött még rohadtul nem izgatott! - rántom ki karomat szorításából. - Bocs de nem megyek el veled! Itt maradok! Vagy ha itt már
nincs helyem...
- ...akkor hozzám jön! - fejezi be helyettem Rei a mondatot.
- Kicsim mégis mióta? - kérdezi Etsu-chan kicsitt nyugodtabban.
- Az most nem számít. - mondom majd elindulok lefelé, Rei pedig jön utánam.
Miközben magunkra kapjuk a cipőket Etsu-chan lejön utánunk monjda, hogy ide bármikor visszajöhetek, és, hogy úgy beszélték meg anyu 2 hónapig itt fog lakni,
utána meg nekem kell eldöntönem hova szeretnék menni.

Úgy egy jó óra lehetett mire oda értünk Reihez.
- Aoi... én.. - nem hagytam, hogy végig mondja.
- Rei... Tudom mire gondolsz, de ... én szeretném megpróbálni. Persza csak ha te is akarod.
- .. - válasz helyett átölelte derekamat, és megcsókolt. Ez a válasz mindennél többet jelentett számomra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés