Reita POV

Kaoru sajnos már elment itthonról abba a nyomorult buliba. Nem szeretem, ha ilyen helyekre megy, mert soha nem tudja visszafogni magát, és rengeteget iszik. Ha Shinya nem hozná mindig időbe haza, akkor nem is tudom, mi lenne vele.

A másik dolog, amit utálok, ha sokat iszik, hogy akkor mindent gátlását levedli, és nagyon bunkó is tud lenni. Igen, még velem is tud olyankor köcsögösködni. Arról ne is beszéljünk, mi van akkor, ha ezen felül, még kanos is. Az már tényleg idegesítő.

Tudom, hogy most is beállva fog haza jönni, már nem is húzom fel magamat rajta. Csak abban reménykedem, hogy nem csinált semmi hülyeséget. Minden alkalommal mikor elmegy, kicsit tartok attól, hogy esetleg mással is kikezd, és megcsal. Nem tehetek róla, nagyon féltékeny vagyok. Bízom benne, csak ilyenkor érzek egy hatalmas gombócot a torkomban. Rettenetesen félek attól, hogy egyszer csak megfog unni, és elküld a francba. Hülye vagyok, Kyo is ezt mondja, de szerintem mindenkiben néha ott motoszkál ez a kérdés.

Már nagyon álmos vagyok. Azt terveztem, hogy megvárom amíg Kao hazajön, de belátom, hogy semmi értelme. Már rég elmúlt éjfél, és nincs itthon. Pedig általában ilyesfajta időtájt szokták haza hozni. Biztosan megint annyira bebaszott, hogy bírni nem lehet vele - lépek be a papucsomba, és megyek be a szobába.

Nekem holnap sajnos be kell mennem próbára, és szükségem van egy kis pihenésre. Kaoru meg csak elboldogul. A nappaliba biztosan betalál, viszon, hogy a hálónkba jöjjön, kisebb az esélye.

Bevackolom magam a kellemesen meleg takaróba, és sóhajtva hunyom le a szemeimet. Sokkal jobban szeretem, ha ez a gyagya itt van mellettem, és úgy alszom el, hogy magához ölel. Most viszont ezt is mellőznöm kell - durrogok magamba, és átfordulok a másik oldalamra.

- De nehéz vagy te idióta - megdörzsölöm a szememet, és az órámra nézek, ami hajnali kettőt mutat. Ásítva kelek ki az ágyból, és kitámolygok a nappaliba. Shinya éppen Kaoruval mérgelődik, mert Őnagysága nem akar lefeküdni a kanapéra.

- Oh, szia Reita - fújja ki magát, és újra lelöki a kanapéra ittas szerelmemet.

- Nagyon kiütött magát? - lépek közelebb. Kaoru feladta a harcos Shinyával. Inkább elfeküdt, és már szuszog is.

- Nagyon. Még soha nem ivott ennyit - csóválja a dobos a fejét, majd elköszön tőlem. Bezárom utána az ajtót, miközben csak Kaorut nézem. Gyagya, mi a fenének kell ennyit innia?!
Visszavonulok a szobába. Most már valamivel nyugodtabban tudok elaludni, mivel a szerelmem is végre haza ért.

Kaoru POV

Reggel iszonyat nagy fejfájással kelek. A fene egye meg a másnaposságot - szorítok egy nagy párnát mind a két fülemhez, közben pedig csak morgok. Az biztos, hogy többet nem iszok ennyit. Sőt, semennyit se. Nekem nem kell többet a nyomorúságos pia! - kitámolygok a konyhába, ahol elkezdek kutatni, végül két fejfájás csillapítót veszek be. Jól van, már csak órák kérdése, hogy mikor fog alábbhagyni ez a szar zenebona a fejemben.

- Oyaho! - jön ki Rei ásítozva a szobából.

- Már akinek jó - dörmögöm magam elé. Szerencsétlenségemre Reitának túl jó a füle, és mindent hallott. Gonosz vigyorral mér végig, és megy tovább a konyhába. Remélem, hogy nem az a rész jön most, hogy kioktat. Jelen állapotomban nem szívesen hallgatom a fejmosását.

- Látod, látod. A pia csak egy ideig jó - főz magának kávét, és ül mellém, hogy ott fogyassza el. Már megint mormogok az orrom alatt, és megfordulok, de még így is látom Reitát. Pont a szájához emeli a poharat, de egy pillanat alatt kikerekednek a szemei, és engem kezd el méregetni.

- Mi az kicsim? - ásítok egy bazi nagyot.

- Milyen a nyakad? Mi az a nyakadon? - felhúzom a szemöldökömet, ő pedig leteszi a poharat az asztalra, és közelebb jön.  - Válaszolj Kaoru!

- Honnan tudjam Reita?! Ne ilyen bonyolult kérdéseket - tolom el magamtól. Fagyos tekintetével találom szembe magamat, és biztosra veszem, hogy ez semmi jót nem jelent.

- Ki van szívva a nyakad - jelenti ki egyszerűen. Hirtelen eszembe jut pár részlet a tegnap estéből. Tochival folyamatosan ittuk a sakét, meg a wiskit, és kicsit rá is mozdultunk egymásra. Az még rémlik, hogy Kyo valamit dumált nekem, de amikor kiment, megjelent Toshiya, és egymásnak estünk. Bazd meg, én lefeküdtem Toshiyával...

- Biztosan kiszívtad - motyogom.

- Én soha nem szívom ki a nyakad - mormogja egyre mérgesebben, és a hangja a csalódottságtól magasan cseng. - Ki volt az?- kezd hisztériássá válni.

- Mi ki volt? Reita... - nyúlok kezéhez, de rögtön elhúzza. Már könnyezik is a szeme, ami rettenetesen fáj. Egy idióta köcsög vagyok, aki nem tudja, hogy mennyi az elég. Ráadásul megcsalt azt, akit mindenkinél jobban szeretek.

- Ne érj hozzám. Kivel dugtál? Legalább valld be!

- Sajnálom kicsim. Én nem akartam - kezdek szabadkozni, bár ezzel nem sokat érek. Megtettem amit nem kellett volna, és erre nincs bocsánat. Reita megbízott bennem, én meg átbasztam a fejét. Gratulálok Kaoru, egy igazi zseni vagy!

- Ki volt az?! - csattan fel mérgesen.

- Tochi - ülök fel, és néznek szemébe, ha nem lenne elfordítva a feje.

- Áh, szóval Toshiya. Gratulálok. Azért kíváncsi lennék, milyen sokszor jártok össze egy-egy menetre. Vagy várj... én vagyok az az egy-két menet? - vág pofon, ami teljesen jogos. Nem tudom, hogy én mit tennék a helyébe, ha megtudnám, hogy megcsal.

- Kicsim. Ez volt az első, és utolsó. Tudod, hogy nagyon szeretlek. Nem akartam. Bocsáss meg! - ölelném át, de már nincs mellettem.

Istenem, mit csináljak? Nem akarok elveszteni Reitát, de érzem, hogy ezzel mindent tönkre tettem. Miért nem tudok uralkodni magamon?!

- Reita. Hova mész? - indulok utána. Már teljesen felöltözött, és a motoros dzsekijét húzza fel.

- El innen. Ne aggódj, majd a cuccaimat is elviszem. Viszlát - csapja be az orrom előtt az ajtót. Feltépve a zárat futok utána, de már késő. Mint egy őrült, úgy hajt el a motorral.

Elbasztam mindent. Elvesztettem Reitát egy piás éjszaka miatt. Pedig Kyo figyelmeztetett. Nem kellett volna, tudom jól. Mégis megtettem, mert egy köcsög vagyok. Egy ökör, aki nem érdemli meg senkinek a szeretetét sem.
Visszamegyek a lakásba, de csak nézek magam elé. A falon lévő képekről Reita mosolyog rám, ami fáj. Elvesztettem... és talán örökre - ülök a kanapéra, és engedek el pár csepp könnyet. Eddig azt hittem, hogy erős vagyok. De csak egy nagy rakás szerencsétlenség.

Reita POV

Tudtam, éreztem, hogy egyszer ez lesz. De nem gondoltam volna, hogy pont Toshiyával. Eszméletlenül fáj amit tett. Akkor mégis mire volt jó ez a tíz év? Vajon hányszor járhattak össze, és... ÁÁÁ! Bele gondolni sem akarok, mert kurvára fáj!

Gyorsan hajtok, igazából most az sem érdekel, ha megbüntetnek. Csak felejteni akarok. Tudom, hogy ez ebben a helyzetben lehetetlen, de mégis azt akarom.
Talán Kaorut is el kellene felejtenem. Mióta dughatja Tochit? Lehet, hogy már nagyon régóta, csak most vettem észre. Annyi kérdés van bennem, és egyikre sincs válasz.

Megcsalt... Ennyi volt. Pedig én teljes szívemből szeretem, és mindig mindent megtettem érte. Örökké a kedvében jártam, szinte elkényeztettem, és erre ez a hála. Jó, hogy nem arra fogta, hogy volt benne pia. Hát magasról leszarom, hogy miért tette. Megcsalt, és ez bőven elég.
Összetörte a szívemet. Rettenetesen fáj, ahogy rá gondolok, és azokra a boldog pillanatokra amiket együtt töltöttünk. Talán én nem vettem észre, hogy már nem működik az egész? Pedig boldognak látszott mindig. Ha nem volt az, akkor miért nem mondta meg normálisan?

Szinte már semmit sem látok. A könnyeim maguktól folynak le az arcomon. Nem tudom, és nem is akarok őket megállítani. Azt mondják, hogy ha sírunk, akkor valamivel könnyebb lesz...

Kaoru POV

Egész nap csak ülök egy helyben, és Reitára gondolok. Gondolatban minden percet újra élek, amit együtt töltöttünk el. Minden eszembe jut, az elejétől. Amikor a táborban megismertem azt a makrancos, és kezelhetetlen srácot, aki mindig játszotta a kemény gyereket, közbe belül egy kis érzékeny teremtés volt.

Tíz évnyi emléket dolgozok fel magamba, mert már most nagyon hiányzik. Hiányzik az illata, a csacsogása, az, hogy az ölembe bújjon, és csókoljon. Magamnak köszönhetem, hogy most nincs így.
Várom Reitát, bár nem tudom, hogy miért. Talán reménykedem abban, hogy legalább a ruháiért eljön, és akkor beszélhetek vele. De nem történik semmi. A telefonját nem veszi fel, pedig egész nap hívogatom.

Éppen, hogy kicsit elszundítok, megcsörren a fejem mellett a telefonom. Reménykedve nyúlok érte, hátha Reita hív. A kijelzőt meglátva, viszont csalódottság fog el. Miért is hívna vissza?!

- Kyo, most nincs jó kedvem. Gyorsan mondjad - sóhajtok a telefonba, közben kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat.

- Reita kórházban van. Balesete volt.

- Mih? - lehelem a készülékbe. Nehezemre esik felfogni, amit mondott.

- Ez nem telefon téma. Gyere be a kórházba - gyorsan lediktálja a címet.

Felkapok egy kabátot. Sebesen hajtok végig a városon, közben törölgetem a könnyeimet. Ez mind miattam van, biztos vagyok benne. Ha nem csalom meg, nem veszekszünk, nem idegesíti fel magát, és nem történik vele semmi.

- Mi történt? - esik rögtön Kyonak, aki Rukit szorítja magához. A Chibi Kyohoz bújva sírdogál. Ne, az nem lehet, hogy ennyire súlyos a helyzet...

- Reitának motor balesete volt. Egy kocsinak ment neki. A sofőr azt mondta, hogy áthajtott az ő sávjukba, és már nem tudott mit csinálni. Reita egyenesen belé ment - idegesen túrok a hajamba, közben járkálni kezdek.

- Most hol van?

- A műtőben - suttogják egyszerre. A hírek hallatán lecsúszok a fal mellett, és lábamra hajtom a fejemet. Sírni akarok, mert miattam van az egész. Minden az én hibám.

- Nem lesz semmi baj - hallom Kyo biztató hangját.

- Az én hibám. Miattam történt - sírom el végül magamat. Sosem sírtam, de Reita a szerelmem, és nem akarom elveszteni.

- Ne beszélj hülyeséget. Nem te vagy az oka - oltanak le.

- De, az én hibám - bólogatok - Veszekedtünk. Tegnap este túl sokat ittam, és megcsaltam - hajtom le a fejemet.

- Rögtön feltűnt neki a szívás a nyakamon. Kaptam egy pofont. Aztán elment. Nagyon feldúlt volt, de nem gondoltam, hogy ez lesz belőle - ölel magához Kyo és próbál megnyugtatni. - Nem akarom elveszíteni. Ő az akit mindennél jobban szeretek. Szükségem van rá. Nem tudok nélküle élni - törlöm le a könnyeimet.

Több órán keresztül van bent Rei a műtőben. Nekem ez nagyon nem tetszik.

- Mi tart ilyen sokáig? - kezdek bele megint a járkálásba.

- Nem tudom - rázza meg a fejét Ruki, akinek már vörösek a szemei. Rendesen kisírta magát ő is.

Nemsokára a műtőből kijön egy orvos, akit rögtön letámadok.

- Mi van vele? - végig néz rajtam, egy ideig vacilál, de végül magadóan felsóhajt.

- Nagyon sok vért vesztett. Nincs eszméleténél, több bordája is eltörött, a bal lábával együtt. Rengeteg helyen zúzódott, és sérült meg. Szerencsére nincs belsővérzése - sóhajtok egy aprót, de ez is nagyon komoly.

- Ugye rendbe jön?

- Idő kérdése - köszönöm meg neki, és hagyom, hogy tovább menjen. Reitát már betolták az egyik közeli szobába. A nővérke senkit sem enged be hozzá, még engem se, pedig ott akarok vele lenni. Megfogni a kezét, közben elmondani, hogy mennyire sajnálok mindent, és mennyire szeretem.

Csak az üvegen keresztül láthatom. Még innen is feltűnik, hogy mennyire sápadt. Arca és a karjai is tele vannak vágásokkal és horzsolásokkal.

- Semmi baj - ölel át Ruki és Kyo is.

Jó, hogy ilyen helyzetben is itt vannak velem a barátaim. Örülök neki, hogy kiállnak mellette,, és segítenek a nehéz időkben is.

Ruki nagyon nem akar elmenni, de Kyo végül meggyőzi, hogy majd én figyelek Reitára, és ha bármi lesz, akkor szólok nekik. Morgolódva megy Kyoval Nori-chan, én pedig tovább bámulom Reit.

Holnap végre bemehetek hozzá, és vigyázhatok rá. Most csak azt szeretném, hogy minél előbb felépüljön, és ne legyen semmi baja. Jelen pillanatban azt sem kérem, hogy bocsásson meg, hiszen a testi épsége sokkal fontosabb. Idővel minden elválik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.