Egész hétvége alatt be voltam zsongva és csak pörögtem. Nagyon várom már, hogy végre beszélhessünk azzal a férfival. Shinyával felváltva osztjuk a hülyeségeinket, mert annyira várjuk már, hogy hétfő legyen. A gondolataim már nem is forognak Ruki körül, ami jó is, meg rossz is. Nem tudom, hogy ő most mit gondol, és ez kicsit zavar...

- Kyo! Kelj fel! Be kell menned délelőtt az iskolába - rázogat Shinya, hogy végre kelljek fel. Az elmúlt két napban nagyon nehezen tudtam elaludni, ezért nem az a kipihent Kyo néz majd vissza a tükörből, mint aki szokott. Morgolódva kelek ki a meleg takarók alól, és megyek a fürdőbe. Shini már teljes harci öltözékbe van, és ül a TV előtt. Nem értem ezt az ember. Minden reggel nagyon korán felkel, reggelit csinál, és folyamatosan mosolyog. Van benne energia az biztos - kapok fel egy egyszerű farmert és hozzá egy inget, majd megyek is, hogy Shin-channal reggelizhessek.
Hamar elfogyasztjuk a reggelit, ami csendben telik. Valahogy most egyikünknek sincs kedve beszélni, még Shinyának sem, pedig ő aztán mindig jártatja a száját. Lehet látni rajta, hogy mennyire izgul. Pedig szerintem nincs miért. Tudják, hogy játszunk. Ha nem tetszene nekik, akkor nem hívtak volna be minket egy meghallgatásra és megbeszélésre.
- Na, nyugalom. Nem lesz semmi gond - paskolom meg a hátát és indulok el a cuccaimért. Hamar összeszedek mindent, elköszönök Shinyától és megyek is a suliba. Remélem azért Reita nem akar megint a szemével felnyársalni. Nem félek tőle, mert nincs miért. Csak még rosszabb érzéssel tölt el az egész.
Egész hamar beérek a suliba. Bezárom az ajtót, és éppen fordulok meg, mikor szembe találom magamat Reitával. Na, tessék, emlegetett szamár.
- Oyaho. Miben segíthetek? - nézek szemébe. Egyből feltűnik, hogy mennyire ideges. Látom rajta, hogyha tehetné, akkor rögtön nekem jönne.
- Persze, neked jó a reggeled, mert összetörted valakinek a szívét! - gúnyolódik ökölbe szorított kézzel.
- Nem tudsz te semmit. Egy kis kölyök vagy még - csóválom meg a fejemet. Annyira nincs igaza. Megértem, hogy ő csak Ruki javát akarja, de akkor se mondjon olyanokat, amiknek nem lát a hátterébe.
- Lehet, hogy így van. De én legalább nem áltattam senkit. Nem fektettem meg egy diákomat, aki belém van zúgva - köpi felém a szavakat. Annyira igaza van. Hatalmas nagy hibát követtem el. Megszerettem Rukit, ez nyilvánvaló...
- Nem te leszel az, akivel ezt megbeszélem. Ahhoz sincs jogod, hogy számon kérj - leesett állal figyel, miközben elindulok a bejárat felé.
Életemben először gyáva vagyok. Gyáva, mert futok a gondok elől, ahelyett, hogy szembe néznék velük, és megoldanám őket.
Az órák ugyanúgy telnek, mint máskor. Bár lehet, hogy kicsit morcosabb vagyok, mint általában, de ennek is meg van az oka. Igazából senkivel sincs ma semmi gondom. Tudják, hogyha rossz passzban vagyok, akkor nem ajánlatos zaklatni.
Utolsó óra. Talán életem utolsó órája, amit tanítással töltök el. És ezt a 10/c-ben teszem meg - megyek be az említett terembe.
Amint meglátnak, mindenki feláll, kivéve Akira és a bandája. Még Ruki is elfordul és tovább rágózik. Fáj, hogy nem néz rám. De megérdemlem, hogy fájjon, hiszen magamnak kerestem a bajt. Ha előtte gondolkozom, akkor most nem itt tartanék...
- Álljatok fel! - emelem meg a hangomat. Kouyou, Yutaka és Nori-chan vonakodva, de felkelnek a helyükről. Akira viszont nem. - Ez neked is szólt Suzuki Akira - nézek szúrósan szemeibe.
- Leszarom - erre természetesen felmegy bennem a pumpa. Egy ilyen kis idióta így visszapofázik nekem! Megáll az eszem. Ilyet se láttam még. Az egyetlen gyerek, aki nem tudja hol a helye.
- Utoljára szólok! - csapok az asztalra idegesen a naplóval. Az egész osztályban teljes csend van, mindenki csak minket néz. Gondolom, már várják, hogy a bomba, alias én, mikor robban. Hát, jelentem, hogy nincs sok vissza a türelmemből.
- Én pedig utoljára pofázom el, hogy nem érdekel. Ahhoz képest, hogy tanár vagy, elég nehezen fogod fel a dolgokat - levágom a naplót az asztalra. Idegesen trappolok felé, és felrántom a padból. Igaz, hogy sokkal magasabb, mint én, de ezt jelen pillanatban nagyon magasról leszarom. Lehet, hogy a szüleivel beszélhet így, de velem nem!
- Na, mégis sikerült felkelni! - szórakozottan visszasétálok az asztalhoz, ahol beírok minden fontos dolgot a hivatalos papírokhoz. Miután ezzel megvagyok, intek nekik, hogy üljenek le. Meg sem lepődök azon, hogy Akira az első, aki már a székén hintázik.
Nem akartam velük szívózni, ezért nem feleltettem és nem is írattam velük dolgozatot. Nem akarom, hogy mindenkinek rossz emléke legyen az utolsó óráról - pakolok össze a tanáriba.
Miközben a parkoló felé megyek, előhalászom a zsebemből azt a papír fecnit, amire Shinya felírta, hogy hova kell menni, megbeszélni a részleteket a bandáról.
Mivel ismerem azt a környéket, ezért egész gyorsan meg is találom a szóban forgó céget. Keresek a kocsimnak helyet, és leparkolok. Miközben kiszállok, mindent tüzetesen átvizsgálok.
- Moshi-moshi - veszem fel a telefonomat kicsit morcosan. Shinya reggel azt mondta, hogy majd a parkolóban fognak várni. Legalább negyed órája itt szobrozok, de azóta, nem jött erre senki.
- Kyo! Hol a fenében vagy? - tartom el a telefont a fülemtől, mert Die ordít a vonal másik végén. Érdekes, hogy Shinya telefonjáról Die hív fel.
- A parkolóban. Ti hol vagytok, szerencsétlenek? - taposom el a cigimet.
- Hát az épületben. De te miért vagy kint? - értetlenkedik. Hát megáll az eszem. Nem igaz, hogy Shinya ennyire hülye, hogy nem tudja, mit mondott nekem reggel. Ennek sürgősen orvosra van szüksége - vágom zsebre a kezeimet, és elindulok befelé.
A portánál elkérték egy csomó adatomat, és miután meggyőződtek róla, hogy tényleg én vagyok Nishimura Tooru, csak akkor engedtek fel. Ezt nevezem! Ez ám az elővigyázatosság.
Szerencsére a portán lévő csaj nagyon kedves volt, és elmagyarázta, hogy hányadik emeletre menjek, és ott merre van az terem, ahova nekem be kell mennem.
Az eligazításnak köszönhetően egyből jó ajtón kopogok be. Be is invitálnak rajta, mire meghajlok, és bemutatkozok. Miután átesünk a formaiságon, a szememmel elkezdem gyilkolni Shinyát. Szerintem egyből leesik neki, hogy miért vagyok durcás, mert rögtön elpirul, és azt formázza a szájával, hogy "bocsánat". Köszi Shini, egy bocsánattal nem nagyon tudok mit kezdeni.
Elég sok mindenről esik szó, de egyelőre még nem kellett játszanunk. Csak a részleteket beszéltük meg, hogy mi lesz, ha végre elkezdünk ennek a cégnek dolgozni. Kiderült, hogy a pasas aki itt van bent velünk, ő a menedzserünk. Elég normálisnak tűnik, szerintem nem lesz gond vele.
És végre abba hagytuk a papírok kitöltését. Éppen, hogy végeztünk, bejön még egy pasas. Nem mosolyodik el, csak néz minket, és megkér, hogy játszunk el neki egy számot.
- Ano... Nincsen itt sem gitár, sem dob - mormogja maga elé Kaoru. Hát igen, az nélkül tényleg nehéz lenne játszani.
- Jöjjenek - int a később érkezett férfi. A többiek felváltva néznek rám és Shinyára, de én csak megvonom a vállamat, és elindulok utána.
Egy kisebb terembe megyünk, ami stúdiónak van berendezve. A két férfi leül egy-egy székre, és intenek, hogy vegyük kezelésbe a berendezést. Nekem mondjuk nincs sok dolgom vele - kapcsolom be a mikrofont és kipróbálom, hogy működik-e.
Egy újabb számmal kezdünk, és úgy játszunk, mintha csak mi lennénk itt. Azt szeretem, mikor mindannyian beleéljük magunkat az egészbe, és az egész külvilágot ki is zárjuk. Így tökéletes az összhang.
Pár számot adunk csak elő, de a főnöknek és a menedzsernek ennyi is elég. Nagyon elégedett fejet vágnak, és közben csak vigyorognak. Talán ennyire jók lennénk? - gondolkozni sincs időm, mert közlik velünk, hogy szeretnék, ha már a jövő hétén munkába állnánk. Addig be tudjuk adni a felmondásunkat is, így már nem lesz semmi gond.
Még pár papírt aláírunk, és mehetünk is haza.
Alig tudom elhinni. Ez egy álommal egyenlő. De nem csak én vagyok extázisban, hanem a többiek is. A legjobban Die meg Shinya van felpörögve. Olyanok, mint két vekker, amit felhúztak és éppen most csörög - forgatom meg a szemeimet, mikor az én hátamat csapkodják.
Pár szót váltunk még, utána elbúcsúzunk egymástól, és megy mindenki haza.

Ruki POV


Naiv voltam akkor este. Nem kellett volna lefeküdnöm vele. Kívántam én is, de tudtam azt is, hogy ezzel csak rontok a helyzetemen, ami így is elég rossz. De mégis megtettem.
Abban a pillanatban csak a vágy irányított, és az, hogy tudtam, ez az egyetlen alkalom, hogy valami közöm is lehessen Nishimuura Senseihez. Sosem nézett rám másképp, mint a többiekre, pedig az volt minden vágyam. Akartam, hogy egyszer észrevegyen, hogy kedvesen beszéljen velem, simogasson. És ott, abban a percben ezt meg is kaphattam. Tudtam jól, hogy neki csak a szex kell. De nem érdekelt. Mindegy volt, hogy mit kér,én úgyis megtettem volna. Több éve szeretem Kyot. Tudom, hogy hiba, és nem kéne, de nem tudok változtatni az érzéseimen. Pedig hányszor megpróbáltam elfelejteni... Randizni jártam, hátha egy másik pasival sikerül elfelejtenem őt.
Reita mindent kiszedett belőlem. Vonakodva meséltem el neki mindent. Tudtam, hogy dühös lesz, és nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Ő tudja a legjobban, hogyan is érzek Kyo iránt. Rei az-az ember, akinek teljesen megnyíltam, és mindent elmerek mondani. Soha nem titkolóztunk és nem is fogunk egymás előtt. Legalább ő itt van nekem.
Persze egy kicsit még így is csalódott vagyok, főleg, mikor megmondta, hogy nem lehet köztünk semmi. Tudtam ezt én is nagyon jól, de azért hallani mégis más volt. Fájt és még mindig fáj a szívem, minden egyes alkalommal, amikor meglátom, vagy rá gondolok. Ki akarom űzni a gondolatomból, de nem megy. Gyenge vagyok.
- Takanori! Az isten szerelmére, kelj fel! - kiabál fel anya az emeletre, mint minden reggel. Régi szokásom, hogy nem tudok elkészülni, ezért sokkal korábban kell felkelnem.
- Jó - szusszanok, mert szerencsésen legurulok az ágyról. Aj, már megint gazdagodok egy lila folttal - gondolkozom, miközben becélzom a fürdőszobát, és emberhez méltó állapotba hozom magamat.

Reita megint eljött a házunkig, hogy együtt mehessünk suliba. Amióta megtörtént a táboros eset, azóta nagyon vigyáz rám, és még jobban a kedvemben akar járni. Ez igazán kedves tőle, ugyanis Rei nem az a puncsolós, segítőkész gyerek. De a barátaiért még erre is képes - kezdünk el beszélgetni, így elég hamar oda is érünk a sulihoz. nem lepődöm meg, hogy sokan vannak még kint az udvaron, hiszen már nyár van. Szép idő van, hát miért ne lennének kint?
Éppen a tanári előtt megyünk el, mikor megpillantom Kyot. Egy hatalmas kartondoboz van a kezében, és megy ki a parkolóba. Értetlenül bámulok utána. Miért viszi el a cuccait?! Csak én vagyok ilyen hülye, vagy kirúgták? - megrázom a fejemet. Hiszen engem nem is érdekel, hogy mi történt. Ha elmegy, akkor legalább sikerülhet elfelejtenem.
Nem nagyon törődök azzal, amit reggel láttam, inkább figyelek az órákra. Elég lassan telik az idő, de végül is kicsöngetnek.
Mindannyian futnánk is ki, de a tanár beáll az ajtóba, és csak csóválja a fejét.
- Most lesz egy kisebb iskolagyűlés. Az igazgató úrnak bejelenteni valója van - hesseget el minket, azzal a mondattal, hogy várjuk meg az osztályfőnököt, és csak azzal menjünk a gyűlés helyszínére.
- Nos, mint hallhattátok fontos dologról szeretnélek értesíteni titeket! - kezd bele az igazgató a beszédébe. Meglepő módon Kyo áll mellette, és csak néz maga elé. Valamiért furcsa ez az egész nekem.
- Szeretnénk bejelenteni, hogy Nishimuura Sensei, aki az éneket tanította nektek ma reggel beadta nekem a felmondását. A sensei nem szeretné, ha nyilvánosságra hoznánk a felmondás okait, ezért nem is tesszük meg - Kyo hálásan bólint, az igazgató meg folytatja - Szeretnék a Senseinek sok szerencsét kívánni a további életében. Köszönjük, hogy sok évig megtisztelt minket a jelenlétével, és segítette a diákok fejlődését - ezzel be is fejezi a mondandóját, meghajol Kyo előtt, aki szintén így tesz. A tanárok visszamennek a tanáriba, minket meg az osztályba küldenek.
Hát elmegy! - gondolkozom, miközben a tollammal szórakozik. Angol óra van, így nem kell figyelnem sem, hiszen akkor is ötöst írok, ha előtte nap nem tanulok rá.
- Takanori-kun! Nishimuura Sensei szeretne beszélni magával - jön be az egyik portás. Megmondja, hogy melyik terembe találom Kyot. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar - kopogok be.
- Gyere be! - csendben beteszem magam után az ajtót, és közelebb megyek az asztalhoz, aminél Kyo háttal áll nekem.
- Itt vagyok. Miért hívattál? - megfordul, és szemembe néz, miközben egy hatalmasat sóhajt.
- Elmegyek Ruki. Soha többet nem látjuk egymást, és talán ez a legjobb mindenkinek - nyelek egyet. Úgy érzem, hogy nem akarok hallani a folytatást. - Mivel elmegyek, ezért nyugodt szívvel mondom el neked, hogy mit is érzek irántad - egyre közelebb jön, végül félénken átkarol. Nem helyes, tudom én nagyon jól. De nem tudok neki ellenállni.
- Bevallom, először csak a tested kellett - hajtom le a fejemet, amit rögtön megemel államnál fogva - de az óta este óta éreztem, hogy nem csak szex volt. Folyamatosan rád gondolok, csak te vagy az agyamban. Koncentrálni nem tudok semmire, mert csak a te arcod lebeg a szemem előtt.
- Miért mondod ezt most el nekem?
- Mert elmegyek, és nem akarom, hogy még jobban szenvedj. Talán így kicsit könnyebb lesz mind a kettőnknek.
- Nem tudom - nyögöm ki nagy nehezen. Nem tudok erre mit mondani. Nagyon jól esik, hogy azt mondja, szeret. De mi értelme ennek az egésznek, ha úgysem látom többet? Csak egy emlék marad, semmi más.
- Sajnálom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy nem tudsz megbocsátani - sóhajtja. Mivel nem szólok semmit, ezt igennek veszi, de még mindig csak ölel. - Szeretnék kérni egy utolsó csókot - suttogja a számra, és válaszra sem várva megcsókol.
Ez a csók nem olyan, mint a táborban. Egyáltalán nem vad, semmi vágy nincs benne. Csupán minden érzés, amit kimondott. Érzem a kedvessége, a törődést, ahogy átkarol, és közben ajkaival lágyan simogatja az enyémeket.
Ez a búcsú. Viszlát Kyo...

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés