Mint mindig, most is korán felébredek, de még nem kelek ki az ágyból, hanem csak nézem a kezemben szuszogó Rukit. Nem akarom azt mondani, hogy nekem nem jelentett semmit a tegnap este - mert igen is, jelentett. De nem tehetem meg, hogy megismétlem, vagy hagyom, hogy Ruki olyan álmokat kergessen, amelyek úgysem fognak valóra válni.
Sóhajtva simítom meg kis, kölyök arcát, mire jobban karjaim közé bújik. Annyira védtelen így. Nem olyan, mint amikor a bandájával van, és játssza a nagylegényt. Így, ahogy van most, teljesen megfogott.
Lassan Ruki is elkezdi nyitogatni a szemeit, és érdekes arcot vág, ahogy leszáll rólam.
- Ohayo! – Kimászok mellőle, és az első utam a fürdőbe vezet. Mivel tegnap este - miután együtt voltam Rukival - nem fürödtem, így az most rendesen elkél.
Hamar felfrissítem magamat, majd egy törölközőt a csípőm köré tekerve lépek ki a fürdőszobából. Ruki szinte rögtön lecsap az ajtóra, és sietős léptekkel belép rajta, miközben pillantásra sem méltat. Talán ő is tudja, hogy ebből nem lehet semmi. Erre a gondolatra sóhajtok egy hatalmasat, majd felöltözöm.
Nemsokára Ruki kijön, és bevisz magának egy köteg ruhát. Elhűlve nézem, miközben eltűntetem a tegnap este történtek nyomait.
Mire rendet teszek, Ruki is végez a fürdőben. Most épp kiteríti a törölközőt, elteszi a ruháit, azonban mindezt egy árva szó vagy pillantás nélkül. Őszintén szólva ez nagyon rosszul esik. Nem hiszem azonban, hogy ő érzi ezt, mert akkor biztosan kissé megértőbb lenne. De rettenetesen szar érzés, hogy nem néz rám. Megérdemlem! – visszhangzik a fejemben. Hiszen, ha visszafogom magam, és nem hagyom, hogy a farkam vezessen, akkor nem bántom meg szegénykémet. Nem utolsó sorban pedig az érzéseim sem változhatnak meg egy diákom iránt.
Ruki, miután mindent elpakolt, fogja magát és kisétál a házból. Csak nézek utána kavargó érzésekkel. Tudom, hogy mit kéne tennem… Azt viszont nem szabad, hiszen én egy tanár vagyok, Ruki meg CSAK egy diákom. Bárcsak még mindig úgy tekintenék rá, mint egy kis idegesítő törpére. Sajnálatos módon azonban, már nem igazán tartom annak. Ehj Kyo, te is csak magadnak keresed a bajt! – szidom le magamat, majd kimegyek Ruki után.
Már mindenki az asztalnál ül, miközben eszi a reggelijét. Most valamiért nem vagyok éhes, de azért leülök Kao mellé, és beszélek vele pár szót. A végén még ő lesz az, aki megsértődik.
- Hello, Kyo! – vigyorog, és megpaskolja maga mellett a helyet. A meglepetés viszont az, hogy KaoKao-val szembe ül Akira, aki mellett ott van Ruki is.
- Ohayo! – töltök magamnak egy kis kávét és megiszom ”reggeli” gyanánt.
- Olyan nyúzott vagy. Baj van? – ráncolja szemöldökét. A választ elintézem egy fejrázással, és inkább a fekete csodának szentelem figyelmemet.
Sajnos a jó barátoknak is néha vannak hátrányai. Mint például most. Mindig ráéreznek arra, ha bajod van, vagy egyszerűen nem állsz a helyzet magaslatán. De most nincs szükségem arra, hogy valaki sajnáljon. Majd egyedül megoldom ezt is, mint ahogy minden mást az életben.
- Pedig látom, hogy van valami. – Miért nem képes abbahagyni a kérdezősködést? Shinya annyival jobb, hogy ha neki azt mondom, hogy ”nem” akkor utána legalább nem cseszeget. De Kaoru nem ért a szép szóból, és csodálkozni fog megint, ha felhúzom magam azon, hogy nem tud leszállni rólam. Persze, tudom, hogy csak segíteni akar, de értse meg azt is, ha azt mondom, hogy NEM!
- Ne idegesíts fel, légy szíves! – Leteszem a bögrét, és felállok az asztaltól. A zsebemből előveszek egy szál cigit, amelyet messzebb - ettől a kis társaságtól - elszívok.
Csak én vagyok hülye, hogy rémeket látok, vagy Reita és Kao folyton egymásra mosolyog?! Nem, biztosan csak nekem ártott meg a tegnap este Rukival, és már mindenkit összeboronálok mindenkivel. Száz százalék, hogy nincsen semmi közöttük. Hiszen Kaoru nem járna egy diákkal. A szex még oké. De komoly kapcsolat már nála sem jöhet szóba! Ebben biztos vagyok. Ismerem, és tudom, hogy ő is hasonlóképpen gondolkozik, mint én.

A délelőtt teljesen eseménytelenül telt. Mindenki azt csinált, amit akart, így alig láttunk egy-két gyereket. Életemben először ezt nem is nagyon bántam. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy nincs senki, aki figyel, hogy nem kell utasítgatnom, és első sorban, hogy gondolkodhatok. Bár semmi értelme az egésznek, hiszen nem fogok semmire sem jutni. Ezt is le kéne magamban zárnom, mint egy kis fejezetet az életemből. De sajnos nem megy ilyen könnyen. Amikor meglátom Rukit – akár csak egy pillanatra – rajta felejtem a szemem, és a közelségére a szívem hatalmasat dobban. Ez nem normális. Nem akarom, hogy az legyen!
- Kyo! Nekem elmondhatod, hogy mi bánt. – Kaoru ül le mellém a fűbe, és halványan elmosolyodik. Tényleg jó, hogy itt van egy barátom.
- Nem tudom, hogy kezdjek bele – vallom be, és szinte kívülállóként hallom a hangom, ami elég gyengén cseng. Nem, ez nem én vagyok! Miért lettem ilyen?! Hiszen csak egy éjszaka volt!
- Pedig azt csak te tudhatod, hogy mi nyomja a szíved. – Sóhajtva bólintok egyet, hiszen igaza van. Jól tudom, hogy mit kéne mondani, de nem merek bele kezdeni.
- Tudod… tegnap este… - kezdek bele nagy nehezen, de amin meglepődök, hogy csak elkezdeni volt nehéz, mert utána szinte minden magától jön. Elmesélem Kaonak, hogy tegnap mit csináltunk Rukival, hogy ma milyen érzésekkel ébredtem, és, hogy most milyen szarul érzem magamat.
- Uhm… hát Kyo, nem akarlak feleslegesen izgatni, de szerintem te többet akarsz Rukitól mint egy tanár a tanítványtól.
- Én… Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Nem jöhetek vele össze, vagy ilyesmi. – Újabb szál cigit veszek elő, és pár pillanat múlva már szívom is.
- Miért nem? Csak azért mondod ezt, mert tanítod? – nyílnak nagyra a szemei.
- Persze, hogy azért. Meg nem is tudom, hogy valóban mit érzek. Lehet, ez csak egy fellángolás, vagy… mit tudom én! – dohogom, és idegesen elnyomom a cigarettát. Teljesen össze vagyok zavarodva. Tudtam, hogy nem nekem kellett volna kísérő tanárként jönni! Hogy éreztem…
- Fellángolás? Nem hiszem, hogy az lenne. Hiszen neked egyszer sem volt ilyen ”fellángolásos” kapcsolatod.
- Tudom. De ebből nem lehet semmi. Mind a kettőnket kicsapnának! Ezzel tönkre tenném az ő jövőjét, és valószínűleg a sajátomat is megpecsételném – csóválom a fejem, miközben letépek egy fűszálat, és azzal kezdek el szórakozni. Lehet, hogy nem mutatom ki, mennyire szarul esik ez az egész, de attól még nekem is vannak érzéseim. A szüleim úgy neveltek, hogy ne mutassam ki, miként érzek egy adott pillanatban, sőt, maradjak az emberek előtt érzéketlen, mert így nem tudják meg a gyengéimet és nem tudnak hátba támadni. És ez ideáig rendesen bevált. Éppen ezért nem értem, hogy most miért gyengülök el ennyire.
- De a boldogságod nem fontosabb ezeknél? – teszi fel a kérdést Kao.
- Lehet, hogy most boldogok lennénk. De gondold el, mi történne később. Sokkal idősebb vagyok Rukinál. Egy idő után találna valakit, aki korban pont hozzá illik – csóválom meg a fejemet, és valami extra szomorú képet vághatok, mert Kaoru megsimogatja az arcomat.
- Ezt neked kell eldöntened, Kyo.
- Hai, tudom. De olyan nehéz… – veszek egy mély levegőt, és a távolt kezdem el pásztázni szememmel. Annyira jó lenne teljesen szabadnak lenni, minden érzelemtől mentesen élni. Jó lenne, megint ha olyan lennék, mint amikor ide érkeztem. Ugyanaz a morgós, bunkó Chibi akarok lenni, nem ez az érzékeny csődtömeg, aki még azt sem tudja eldönteni, hogy mi jó neki.
- Én is akarok valamit mondani. – Megrázom a fejem, hogy ismét kitisztuljon a látásom, és Kaoru felé fordulok, aki komolyan néz rám.
- Mond csak.
- Amint haza érünk, felmondok! – Azt hiszem, most lettek a szemeim hatalmas méretűek.
- Miért? Nem szereted a munkád?
- Persze, hogy szeretem, hiszen ezt te is tudod. Csak… én tudom, hogy a szívemre kell hallgatnom. És az azt súgja, hogy ne engedjem el a boldogságot – magyarázza, miközben kezeivel gesztikulál.
- Kifejezhetnéd magad érthetőbben – sóhajtok, bár már sejtem, miről is van szó.
- Összejöttem, Reitával. Rájöttem, hogy az hiányzik nekem, hogy valakivel törődhessek, és ő viszont szeressen. Úgy érzem, Reita a megfelelő ember; az, aki boldoggá tud tenni – mondja lelkesen. Látom a szemeit, melyek egyre csak csillognak a boldogságtól.
Őszinte leszek. Csodálom Kaorut, hogy felmeri vállalni az érzéseit, és nem csak magának meri bevallani, hogy Reitát szereti. Még felmondani is képes azért, hogy együtt lehessenek. Bátor! Én sosem leszek ilyen…
- Csodállak KaoKao. Remélem, boldog leszel – mosolygok rá halványan, miközben mindketten felállunk, s elindulunk, hogy a többiekkel együtt ebédeljünk.
- Kyo! –fogja meg a kezem, mielőtt leülnék – Gondolkozz, de ne az agyadra, hanem a szívedre hallgass! – tanácsolja, elenged, majd gyorsan leül. Én is mellé telepedek. Miután mindenki ide ér, neki is látunk az ebédhez, ami az én részemről csendben telik.


Hamar elment a nap, túlságosan is. Így megint egy helyiségben kell lennem Rukival. Ez eléggé feszéjez, hisz csak magamnak merem bevallani az érzéseimet. Gyáva vagyok, hogy nem mondom neki el, mi rejtőzik a lelkemben, és mert egyáltalán nem lépek felé. Igaza van Kaonak, hogy a szívemre kellene hallgatnom, és nem azon kéne filóznom, hogy akkor nem lesz munkám. Egy önző barom vagyok!
Annyira elbambulok, hogy alig veszem észre, hogy Ruki kijön a fürdőből, és befekszik az ágyába. Rögtön a fal felé fordul, így háttal van nekem. Egy ideig csak nézem, és próbálom eldönteni, hogy mi is legyen. Ruki… munka – megrázom a fejem, és inkább egy kicsit kimegyek, hogy kiszellőztessem a fejemet. Életemben nem voltam ennyire összezavarodva.


Halkan csukom be magam után az ajtót, és csendben megyek el az ágyig. De nem a sajátoméhoz megyek, hanem Nori-chanéhoz.
Sokat gondolkoztam, de még így sem jutottam nagyon semmire. Egyrészt: fogalmam sincs, hogy Ruki tényleg szeret-e, vagy csak vágyott valakire, és azért engedte, hogy megdugjam. Egy csomó kérdés van a fejemben, és sajnos nagyon sokra nincs semmi válasz.
- Ahj, Ruki. Hülyék vagyunk, de legfőképpen én. Sajnos már tisztában vagyok az érzéseimmel, de azt nem tudom, hogy te mit érzel abban a kicsi szívedben. Annyira jó lenne, ha végre találnék magamnak valakit. Az lenne a legjobb, ha te lennél az a valaki. De kételyeim vannak. Azt sem tudom, hogy te mit gondolsz rólam. Bárcsak a fejedbe látnék, és tudnám, hogy mit gondolsz, vagy érzel – simogatom meg a fejét. Erre elkezd mocorogni, és valamit motyog álmába, de további simogatásra elcsitul és tovább alszik.
Tényleg nagyon aranyos! – adok egy puszit neki.
Valamiért nehezemre esik elmenni tőle, de megteszem és befekszek a saját ágyamba. Döntenem kell, de sürgősen. KaoKaonak igaza van. ”Csak” a boldogságom múlik mindenen.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés