Örökké.

Hachi  2010.12.27. 18:43

 Lassan három, hogy minden szó nélkül elhagytál. Emlékszem veszekedésre értem haza. Apával veszekedtél. Minden áron a tudtára akartad adni, hogy nem állhat kettőnk közé. Mégis pár hétre rá elmentél. Csupán egy üzenetet hagytál, melyben leírtad, hogy már semmit sem érzel irántam. Nem akartam elhinni. Hónapokig ki se mozdultam otthonról. Talán arra vártam, hogy belépj az ajtón és elmond, hogy ez csak egy rossz vicc, és valójában szeretsz. De bármennyit vártam ez a pillanat soha sem következett be.

Már három éve egy komolyabb kapcsolatom sem volt mindenben és mindenkiben téged kerestelek. Kerestem azt a szeretetet és törődést, amit tőled kaptam. De ezt sajnos senkiben sem találtam meg. Nincs még egy olyan ember a földön, mint te. A mai napig tiszta szívből szeretlek, és valószínűleg örökké szeretni is foglak.

Most egy kis szalonom van ahol masszázst és kozmetikát egyaránt vállalok. Éppen zárni készültem, és hátul pakolásztam mikor meghallottam, hogy a kis csengő, ami a bejárat fölé van, akasztva megszólal. Én, meg mint sokszor mostanában megszédültem. Miközben próbáltam visszaszerezni egyensúlyomat előre kiabáltam, hogy ma már senkit sem fogadok. De ez az illetőt, egy cseppet sem zavarta. Ha te most itt lennél valószínűleg már rég kidobtad volna az illetőt. Bár ezzel elvesztettem volna egy kuncsaftot. Előre akartam menni, hogy a tudtára adhassam, hogy húzzon, a picsába ma már nem dolgozok. Ha belegondolok akkor se tudnék ma dolgozni, még ha akarnék. Az én állapotomban nem engedhetek meg magamnak egy kis túlórát. Amint említettem mentem volna előre, de egy felborított felmosó vödör meggátolt ebben.

-          A rohadt életbe Ko! – kiáltom, ahogy feltápászkodom földről. – Hol vagy te rühes macska!? – rühes macska mi? Nem, nem az már csak ő maradt nekem. Mióta életem szerelme elhagyott.

Dühösen megyek előre, hogy előkerítsem ezt a dögöt. De a dühöm hamar elillant. Ugyanos te álltál nekem háttal, és emelted fel a macskát. Akit ugyebár annak idején te adtál nekem. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom és ismét megszédültem. Próbáltam feltűnés nélkül visszaszerezni az egyensúlyomat. Közben éreztem, ahogy pár csepp könny akaratom ellenére is utat tőr magának.

Időközben te is megfordultál. És boldogan tudatosult bennem, hogy semmit sem változtál. Legalábbis kinézetre. Ugyanaz az előre fésült szőke hajkorona, és még az a jellegzetes orrkendő is helyet foglalt az arcodon. Meg akartalak ölelni, újra a karjaim közt akartalak tudni. De most már mozdulni sem tudtam az előző kis szédülésem nem múlt el, sőt még jobban éreztem, hogy nem kell sok és összeesem. Szóval csak álltam és a tekinteted fürkésztem. Úgy érzetem el kell futnom, el kell bujdosnom előled. A régi emlékek előtörtek belőlem, az együtt töltött idők, és azok a gyönyörű szavak, amikkel annak idején illettél meg engem. De rá kellett, hogy jöjjek attól, mert én ennyi év után is szeretlek, ez nem feltétlenül kölcsönös. Lehet, sőt valószínű, hogy véletlen tévedtél be pont hozzám. Elhagytál és soha nem is kerestél. Ebből arra következtettem, hogy valóban nem szerettél a már, hiszen ha egy kicsit érdekelt volna, a hogylétem legalább néha napján felhívsz. Szerintem, ha meghaltam volna – ami nem sokára be is következik – az sem érdekelt volna téged túlzottan. De talán jobb is így. Jobb, hogy nem kellett végig nézned a szenvedésem. Azt, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Senkinek sem mondtam el még a szüleimnek, sem de sajnos igaz. Már lassan két éve tudom, hogy egy bizonyos daganatszerű lény garázdálkodik a testemben, pontosabban az agyamban. Igen rákos vagyok. Az orvosom szerint abba kéne hagynom a melót és pihennem, amíg még megtehetem. Ugyanis ezt a fajta daganatot egyedül Amerikában tudnák kezelni. Nekem pedig nincs elég pénzem Amerikába utazni és fizetni a kezeléseket. De értelmét sem láttam, hogy megtegyem ezt a lépést. Hiszen nem volt miért vagy inkább kiért meggyógyulnom.

Most is érzem, hogy nem sokára elvesztem az eszméletemet. Furcsa azt hittem ez a betegség nem jár fájdalommal. Pedig de. Észre se vettem, hogy mennyire fáj néha a fejem, csak most érzem igazán, hogy látlak. Valószínűleg a te hiányod a fájdalom, hogy soha többé nem láthatlak tompította ezt az érzést.

Láttam, hogy megindulnál felém de, amikor meginogtam megálltál. Érzem, hogy a fejem majd széthasad, és a könnyeim is egyre sűrűbbek. Viszont a te tekinteted nem tudom megfejteni. Olyan dolgokat olvasok ki a szemedből, mint a szeretet és a félelem vagy a hiány. De miért éreznél ilyeneket? Valószínűleg csak én mesélem be magamnak, hogy könnyebb legyen nekem. Nem kell sok és akár holtan rogyok össze a földön. Igen. Ez lesz. Meg fogok halni. Tényleg kevesebb időm van, mint azt képzeltem. Ahogy végig gondoltam ezt már a lábaim be is adták a derekukat. Éreztem, ahogy elkapsz. Tudom, hogy számomra itt a vég, de boldog vagyok. Hiszen ismét érezhetem finom illatod, és gyengéd érintéseid. Mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszméletem valamiért ki mondtam két szót. Két szót, ami mindig is téged illetett.

-          Szeretlek kicsim! – Igen szeretlek. Gondolom, még utoljára magamban mielőtt minden elsötétülne.

*

-          Uruha. Kicsikém. Térj, magadhoz kérlek! Ne merészelj itt hagyni hallod! – Hallom. Ismét hallom lágy hangját. Pedig azt hittem meghaltam. Miért is nem történt így? Miért nem haltam meg? Boldog lettem volna, ha az ő karjaiban halhatok meg.

Nem akarom még egyszer elveszíteni. Mert elfogom. Most is csak azért van itt, mert beteg vagyok. És ahogy jobban leszek ismét magamra hagy majd. Hiszen mért maradna mellettem? Egy olyan ember mellett, akit már nem szeret, és akiért nem sokára eljön a ’kaszás’.

Kórházban lennék? Igen ott vagyok, érzem azt a jellegzetes illatot, ami körülleng minden kórházat. Meg hallom az orvosom hangját, minden szavát értem most mondja el Reitának, hogy rákos vagyok.

Lassan nyitom ki szemeim és felsóhajtok. Bárcsak ne tettem volna mindketten egy szempillantás alatt mellettem teremtek. Reita megragadta az egyik kezem, és szorosan fogta mintha sose akarná elengedni. Fáradtan néztem rá. Ő pedig beszélni kezdett hozzám.

-          Ne aggódj kicsim! Most már minden rendben lesz! Meg fogsz gyógyulni és haza jössz velem! Hidd el!

Nem értem miért mondja ezeket? Nem fogok meggyógyulni, vagy ha meg is gyógyulnák, nem lehetné vele. Nem szeret. Akkor miért akar haza vinni? A gondolkozásomból egy apró puszi hoz vissza, amit a számra kaptam. Vajon most mire gondolhat? Hogy érti ezt az egészet? – Nem, nem érdekel! – gondolom magamban. Most nem számít semmi csak az, hogy ismét törődik velem.

**

-          Min gondolkodsz? – Hallom meg kedves hangját, és érzem két karhát a derekam körül.

-          Semmin. – Mondom. Majd megfordulok és adok neki egy csókot. – Semmin. Csak örülök.

-          Minek örülsz?

-          Hogy velem vagy. – Válaszolok neki, mire most én kapok egy csókot.

Igen, valóban örülök. Örülök, hogy akkor ő lépett be a szalon ajtaján. És örülök, hogy valójában mindig is szeretett. Kérdés, hogy akkor annak idején miért hagyott magamra. Erre is választ kaptam, még a kórházban. Azért hagyott el, mert apám kényszerítette rá. Kényszerítette, hogy elhagyjon…

Miután kijöttem a kórházból Reita kivitt Amerikába, és fizetett minden költséget, ami a kezelésemhez kellett. Mikor megkérdeztem, hogy honnan van ennyi pénze, kiderült, hogy időközben sikeres vállalkozó lett. A múlt hónapban érkeztünk haza Japánba. Immár teljesen egészségesen. Meggyógyultam és most már örökké Reitával lehet. Ráadásul négy hónap múlva hozzá megyek. Elvesz, és soha többé nem kell nélküle élnem.

Boldog vagyok. Ismét érezhetem gyengéd ölelését, hallhatom kedves szavait. Amik csak az enyémek, és senki másé! 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.