Kaoru POV
 

Örülök, hogy Reita végre jobban van. Sajnos még mindig nem hajlandó velem beszélni, ami rettenetesen fáj. Most viszont nem cseszegethetem ezzel, hiszen fel kell épülnie.
 

Minden nap bemegyek hozzá a kórházba, de a kórtermébe nem. Tudom, hogy reagálna, ha megint meglátna. Semmiképp sem akarom, hogy miattam legyen rosszabbul.
A bandája is volt már bent nála. Ruki az, aki minden áldott nap itt van, kivéve most, mert Kyoval elmentek valahova. Olyan rossz, hogy csak az üvegen keresztül nézhetem Reit, és csak akkor, mikor alszik. Ott akarok lenni mellette, és vigyázni rá, de én hülye elbasztam ezt is.
 

Délben lementem enni egy szendvicset, hogy azért mégis csak legyen bennem valami kaja.
Már éppen megyek vissza arra az emeletre, ahol Reita van, mikor megláttom Tochit. Pont most jött ki Reitől. Jézusom, mi a fenét keres itt?!
 

- Toshiya, mi a faszért vagy itt? - támadom rögtön le.
 

- Én csak beszéltem Akirával - motyogja.
 

- Mégis miről? Mondtam, hogy maradj ki ebből, majd én megoldom - morgok rá kicsit sem kedvesen, miközben csípőre vágom a kezeimet.
 

- De nem oldottál meg semmit! Csak segíteni akarok, hogy megint együtt legyetek - sóhajtok egyet, és letörten állok egyhelyben.
 

- Az nem fog menni, mert Rei nem tud nekem megbocsátani. Úgy érzem, hogy megutált - suttogom alig hallhatóan. Toshiya megveregeti a vállamat...
 

- Dehogy utál. Csak mérges, és sértett. Menj be hozzá - kikerekedett szemekkel nézek rá, de reagálni sincs időm, már tól az ajtó felé, és belökdös rajta. Ehj, hogy ezért mit fog kapni. Nem ért semmit. Nem tudja, hogy Rei látni sem akar...
Becsukom magam után az ajtót, és Reitára pillantok aki felhúzott szemöldökkel náz rám.
 

- Mit akarsz? Itt maradt valamid?
 

- Igen... - megyek kicsit közelebb hozzá.
 

- És mi az? - látom rajta, hogy kicsit elszontyolódik. Azt hiszi, hogy valami cuccom maradt itt...
 

- A szerelmem - rögtön felkapja a fejét, de ahogy szemembe néz, inkább elfordul. Ez az Kao, ezt is megcsináltad.
Nem szól semmit, csak néz maga elé. Én ezt már nem bírom! Nem tudom elengedni, de, ha ő azt akarja ezek után, akkor meg kell tennem.
 

- Figyelj Reita. Remélem tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek, és nem akartalak megcsalni. Tudom, hogy ezek csak szavak, amivel nem tudsz mit kezdeni, de kérlek hidd el nekem. Sosem hazudtam neked. - még mindig csak bámul ki az ablakon. Mintha nem is hallaná, hogy mit mondok. Fáj, hogy nem figyel rám...
 

- Értem... Akkor... én nem is zavarok tovább. Ha azt akarod, akkor kilépjek az életedből, és soha többet nem láss, csak mond a szemembe - küszködök a könnyeimmel, melyek már nagyon elő akarnak törni. Most ha ezt kimondja - amit minden bizonnyal meg fog tenni - nem is tudom, hogy mit csinálok. Nem tudok nélküle élni...
 

Könnyes szemekkel fordul felém, de csak néz a szemembe. Annyi bőven elég ahhoz, hogy az én könnyeim is eleredjenek. Szóra nyitja a száját, de nem jönnek ki rajta hangok.
Bátortalanul kinyúlok, és letörlöm könnyeit. Nem húzza el az arcát, csak néz engem.
 

- Nagyon szeretlek - teszem vissza ismét a kezeimet az ölembe.
 

- Én is -suttogja egy halványabb mosollyal ajkain. Felderül az arcom, és közeleb csúszva egy kisebb puszit nyomok ajkaira.
 

- Mi lesz velünk? - teszem fel félve a kérdést. Félek az elutasítástól... nagyon rettegek a választól...
 

- Nem fogsz többet megcsalni?
 

- Soha többet - csókolom meg gyengéden, amit kicsit elesetten, de viszonoz.
 

- Baka - fekszik vissza a párnák közé, de most boldogan. Arcát látva én is csak vigyorgok, hiszen rettenetesen örülök, hogy megtudott nekem bocsátani. Már tényleg attól rettegtem, hogy ennyi volt. De hál'isten tévedtem.
 

- Imádlak - simogatom arcát. Szemei csak úgy csillognak.
 

Egy ideig még beszélgetünk, de utána Rei elálmosodik, és nemsokára el is alszik. Sajnos, sokáig kell még bent lennie a kórházba. Több hét, és csak utána mehetünk haza, de oda is csak szigorú feltételekkel vihetem.
 

Folyamatosan csak Kyo körül forognak a gondolataim. Nem tudok szemet hunyni a dolgok felet, hiába kéri. A barátom, és nem hagyhatom, hogy bármi legyen. A vége az lenne a makacsságának, hogy őt is elrabolják. Segíteni fogok neki, de a tudta nélkül. Már tudom is, hogy mi a megoldás - állok fel csendben Rei mellől. Már éppen nyitnám ki az ajtót, mikor mocorogni kezd az ágyon. Ne, csak ne most ébredjen fel! Nem akarok neki is magyarázkodni, de ha rákérdez, akkor muszáj lesz. Soha többet nem fogok előtte titkolózni, hátha megint a kapcsolatunk bánja.
 

- Kaoru, hova mész? - fenébe! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy minden simán fog menni.
 

- Kicsim, felébredtél? Észre sem vettem - fordulok felé egy hamis mosollyal.
 

- Ne terelj! - néz szúrósan. sóhajtva bólintok egyet, és visszamegyek hozzá.
 

- Ez egy hosszú történet, de elmondom... - és bele is kezdek a mesébe. Mindent részletesen elmesélek neki az elejétől kezdve. Figyelmesen hallgatja végig, egyszer sem szól bele, amiért rendkívül hálás vagyok. Egy-két részletnél kikerekednek a szemei, de akkor sem mond semmit.
 

- Hát ennyi lenne - szusszanok, közben kicsim tekintetét vizsgálom.
 

- Ez nagyon durva. De ugye teszel valamit? - bólintok, közben ezt az ötletemet is megosztom vele. Helyesel egy sort, és el is küld, hogy végre rendezzem a dolgokat. Mindent megteszek, csak, hogy ennek az idióta Kyonak ne legyen semmi baja.
 

Kyo POV
 

- Kicsim, induljunk haza! - esedezem Rukinak, már nem tudom hányadszorra, de megint csak semmi válasz. Fogadjunk, hogy csak színleli, hogy alszik. - Rukiiii! - harapok fülére, mire csak morog egy sort. Hát kössz drágám! - Jó, akkor amíg kiviszem a cuccokat, addig lustizz - erre még szép, hogy felemeli a fejét, és bólint is egyet.
 

A portán mondom a csajnak, hogy akivel jöttem még fent van, és csak a csomagokat viszem vissza. Azért nem fog aggódni, hogy esetleg nem fizetek, mert azt már reggel megtettem - teszem be a csomagokat a csomagtartóba. Zárnám is be a kocsit, de egy kis cetlin megakad a szemem, ami a szélvédőmre van rakva. Felhúzott szemekkel veszem ki. Biztosan nem büntetés - olvasom el, és szinte abban a pillanatban elkezdek befelé rohanni. Ezek a szemét köcsögök még itt is figyelnek - állok meg a portánál, hogy megkérdezzem a csajt látott-e valakit a kocsimnál. Csak az a bökkenő, hogy nincs senki itt - futok tovább a szoba felé, ahol nemrég még Ruki volt bent.
 

- Rukiiii! - rontok be a szobába, ahol egy üres ágy fogad. Összetörve állok az ajtóban, és csak nézem azt a helyet, ahol Ruki nemrég még feküdt. Az egész szobát átkutatom a fürdővel együtt, de sehol sincs.
 

Ez is az hibám! Egy idióta pöcsfej vagyok! Meg sem érdemlem őt! Ha miattam baja lesz, akkor megölöm magamat... - ülök le az ágyra, és temetem kezembe arcomat.
Nem gyengülhetek el most... de nincs mellettem aki a legfontosabb számomra. Biztosan tudták, hogy itt leszünk, és tudják, hogy Ruki mennyire fontos nekem. Meg kell találnom őket... - állok fel, és megcsörren a telefonom.
 

- Ha viszont akarod látni a kurvádat, akkor jobb, ha azt csinálod, amit mondunk - hallom ismét a mély, s rekedtem hangot.
 

- Hol van?
 

- Jó helyen. Ha eljön az ideje majd jelentkezünk. Ha riasztod a zsarukat - amit kétlek - akkor a kis kurvád fogja bánni. És nem egyszerűen lelőni fogjuk... - kinyomja a telefont. Tudja, hogy mivel tud zsarolni, és ki is használja. Egy idióta segg vagyok, mert erről is csak én tehetek - batyogok ki a kocsimhoz, és indulok el haza felé.
Az úton egyszer-kétszer sikeresen elsírom magamat, de végülis épségben elérek Ruki házához.

Minden cuccot beviszek, közben csak azon gondolkodok, hogy mi lehet Rukival. Ha bántani merik, én nem is tudom mit csinálok. Ha kell akkor egyedül szembe nézek velük, csak Nori-channak ne legyen baja. Végre megtaláltam a szerelmet, de nem élvezhetem tovább pár hétnél, mert a köcsög emberek közbe szólnak!
Beszélnem kellene Kaoruval, hogy mit is tegyek. Csak rá, és a tanácsaira számíthatok. Még jó, hogy nem utaztam el- ahogy mondta - mert akkor nem is tudtam volna, hogy Rukit elrabolják.
 

- Szia Reita - megyek be hozzá egy műmosollyal.
 

- Szia. Ruki hol van? - keresi rögtön a Chibimet. Komolyan mondom, mindjárt itt helyben elbőgöm magamat, hogy nincs itt velem, hogy nem tudom, hogy mi történik vele.
 

- Nagyon elfáradt, és elaludt a kocsiban. Nem volt szívem felébredszteni.
 

- Akkor hosszú napotok lehetet - mér végig, amit nem tudok hova tenni, de nem is nagyon törődök a dologgal. Egy ideig elbeszélgetünk mindenféle hülyeségről. Látszik Reitán, hogy elég hamar kifáradt, ezért elköszönök tőle, és ki is lépek a folyosóra.
 

Hol a fenében lehet már Kaoru? - zsörtölődom és fel- alá kezdek járkálni. A többi látogató cseppett sem néz furcsán... gondolom azt hiszik, hogy egy beteg miatt vagyok ilyen ideges...
 

- Kyo! Mi a fenét csinálsz? - megyek neki Kaorunak. Csak akkor esik le, hogy ő az, amikor felnézek az arcába.
 

- Elrabolták... Rukit... - magához ölel, miközben megint szabadjára engedem a könnyeimet. Sosem gondoltam volna, hogy én ennyire megszeretek valakit, hogy így fogok sírni.
 

- Megoldjuk. Minden rendben lesz, nem lesz semmi baja - törlöm le a könnyeimet, és nézek Kaora. Nem látom rajta, hogy annyira biztos ebben, mint mondja.
 

- Nem akarom elveszíteni. Nála nincs fontosabb. Vissza akarom kapni a Chibimet. - merengek magam elé nézve. Folyamatosan mosolygós arca ugrik be, és ahogy hozzám bújik esténként. Piszkosul hiányzik.
 

- Nem jelentkezett az aki elrabolta? - próbál kicsit másról beszélni.
 

- De igen, de nem tudok egyelőre semmit tenni. A rendőrséghez nem fordulhatok, ez nyílvánvaló. És addig nem is tudom mi van Rukival, amíg nem jelentkeznek megint - nézek üres tekintettem magam elé.
 

- Kyo! Tudod, hogy most nem hagyhatod el magadat.
 

- Tudom - bólintok. Talán bele mennek a cserébe... Rukit elengedik, és megkapnak engem...
Nem szólok Kaorunak erről, nem akarom, hogy megpróbáljon lebeszélni, és megint a hülye rendőrős tanácsaival jöjjön. - Elmegyek - jelentem ki.
 

- Hova? A saját lakásodba?
 

- Nem, Rukihoz. Elleszek a kutyájával - vonom meg a vállamat, és indulok.
Miért mindig akkor történik valami, amikor az ember egy lépéssel a föld fölött jár? Pont amikor a legboldogabb vagy, akkor tesznek róla az égiek, hogy mégse legyen minden olyan egyszerű. De vajon kinek jó az, ha elrabol egy csomó hírességet? Nemhogy inkább kirabolná őket, vagy mit tudom én. Áh, dehogy! Az életükkel szórakoznak. Az ilyen embereknek halálukig a börtönben kéne ülniük.
A lakásban Koron csaholása fogad, aki folyamatosan forgatja ide-oda a kis fejecskéjét.
 

- Nemsokára visszahozom neked a gazdit - ölelem magamhoz. Sajnos nem hagyja abba a nyüszítést, de most ez sem tud zavarni. Máskor már a hajam tépném, de most nem - simogatom tovább. Elkényelmesedik az ölemben, és nagy szemeivel néz rám.
Biztosan érzi, hogy nincs rendben valami, főleg, hogy a gazdáját sem látja.
 

Egész éjjel csak forgolódok az ágyamban, de sehogy sem jön álom a szememre. Ahogy lehunyom őket, rögtön olyan rémképek jönnek elő, hogy Rukit bántja egy csomó símaszkos férfi. A gondolat is szivet tépő.
 

Egyszer-egyszer elszundítok de szinte rögtön zihálva ébredek, és csak zsong a fejemben Ruki kiabálása - döntöm az ágytámlának a fejemet, és csak nézek magam elé.
Miért nem jelentkeznek már? Ha én kellek nekik, akkor már simán felhívhattak volna, hogy kicserélhessenek Rukival!
 

A következő nap is eseménytelenül telik. Semmi nem történik amitől jobb kedvem lehessen. Nem kaptam üzenetet sem, nem hívtak fel. Megfogok lassan bolondulni, ha nem kapok valami hírt Rukiról.
 

Az egész napom szinte csak abból áll, hogy ülök egyhelyben, és Koront leviszem, amikor ki kell mennie. Néha rászánom magamat, hogy egy-két falatot leerőszkoljak a torkomon, de semmi több. Ha az ismerősők hívnak vagy kinyomom a telefont, vagy hagyom, hogy csörögjön. Tudom, hogy nem ezt kéne tennem... De várok, hogy kapjak egy jelet. Hogy végre Ruki legyen biztonságba, és ne én!
 

- Nekem is hiányzik - borzolom meg Koron fejét, aki egy képet tesz le mellém amin Ruki vigyorog vissza ránk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.