Kyo POV


A buli után nem Kaoruhoz mentem, hanem Ruki lakásába. A házamban történt incidens óta nem kaptam semmi olyan jellegű üzenetet, amit fenyegetésnek vehettem volna. Ezért nyugodtan mentem Rukihoz. Úgy érzem, hogy most biztonságban vagyok. Ő lenne az utolsó ember, akit bajba kevernék. A napok elteltével egyre jobban szeretem. Rájöttem, hogy ez hiányzott nekem az elmúlt tíz évben. De megfogadtam, hogy többet nem rágódom a múlton. Megtörtént, hülye voltam, de most helyre hoztam az akkor elkövetett hibát, és boldog vagyok Nori-channal.

A buli miatt sokáig aludtam, és arra ébredtem fel, hogy Ruki hozzám bújva sír. Csak miután rendesen magamhoz tértem, akkor mondta el, hogy most hívták a kórházból, mert Reitának balesete volt. Sietősen össze szedtük magunkat, és bementünk hozzá a kórházba. Ruki egész úton szipogott, bárhogy is vigasztaltam. Rossz volt ilyen szomorúnak és elveszettnek látni.

Reitát még műtötték, mikor beértük. Kao nem volt sehol, ami meglepett, de rácsörögtem. Nem tudta, hogy mi történt a kedvesével, de nagyon gyorsan beért. Amikor elmeséltük neki, mi is történt valójában, rögtön magába fordult, és ő is sírni kezdett. Soha nem láttam még sírni, ebből is látszik, hogy mennyire szereti Reitát.

Amíg Ruki elment kávéért, próbáltam Kaorut is vigasztalni. Maga elé nézve kezdett el beszélni, nekem meg egyre nagyobbak lettek a szemeim. Rei megtudta, hogy Kao megcsalta, ezért elment otthonról. Nagyon feldúlt lehetett, és valószínűleg ez miatt ment bele abba az autóba.

Esteféle Rukit látva ragaszkodtam ahhoz, hogy haza menjünk. Szegényem már nagyon ki volt, de még így is ellenkezett. Végül sikerült rábeszélnem, hogy majd Kao vigyáz Akirára.

Haza felé csendben volt, csak bámulta az utat, mint egy megszállott. Megértem, hogy ilyen.

Otthon gyorsan elküldtem fürdeni, addig beágyaztam, és rögtön lefeküdt aludni. A párnáját szorongatta, és közben könnyes szemekkel nézett. Én is felfrissítettem magamat, és bebújtam mellé. Rögtön átkarolt, és fejét nyakamba fúrta. Még egy kis ideig sírdogált, végül elnyomta az álom.

- Kyo! Ébredj! - dörmögök egy sort, de nagyon nem akarodzik kinyitni a szemeimet. Rohadt fáradt vagyok, bár fogalmam sincs, hogy miért. Morgolódva húzom
magamra a takarót, és fordulok át a másik oldalamra. Had aludjak még egy picit.

- Szívem! Légyszíves kelj fel.

- Mi az Ruki? Álmos vagyok még - keresem meg egyik kezemmel a derekát, és akarom mellém húzni, de rögtön lefejti magáról a kezeimet. Mi a fene... - szánom rá magamat, hogy kinyissam a szemeimet.

- Beakarok menni Reitához a kórházba - néz extra nagy boci szemekkel, közben arcomra ad egy puszit.

- Bemegyünk, csak had térjek magamhoz - csókolom végül meg, mert már nagyon meguntam, hogy az arcomra adja a puszikat.

Kikóválygok az ágyból, és rögtön becélzom a fürdőszobát. Csiga lassúsággal tudok csak mosakodni. A tükörképem is elég nyomin néz vissza rám, amitől cseppet sem lesz jobb kedvem. Olyan furcsa érzésem van. Nem tudom, hogy miért, de érzem, hogy valami fog történni. Csak ne rossz értelembe - megyek vissza a szobába, ahol Ruki a ruháim között turkál. Meg kell említenem, hogy elég sok cuccot áthoztam már Kaotól.

- Tessék. Vedd fel, de ne fordítva - mosolyogja meg álmos fejemet, és kimegy a konyhába. Megfogadva Ruki tanácsát megnézem, hogy melyik az eleje, és a hátulja a ruháknak, és csak utána veszem fel őket. Az öltözés, ami máskor pár percet szokott csak igénybe venni, most elég sokáig elhúzódik, és csak utána megyek kicsim után a konyhába.

- Arigatou - veszem el tőle a kávét, és ölelem meg. Olyan kis kedves, és mindig a kedvembe jár. Ha Reita jobban lesz, és ő már nem aggódik annyira érte, akkor elviszem valahova, hogy érezze, nem csak ő törődik annyit velem.

- Mehetünk? - bólintok, kimegyünk felhúzni a cipőnket, és a kabátot. Lemegyünk a lifttel, és beszállunk a kocsimba.

Lassan haladunk, mert nem rég volt egy kisebb baleset. Senki nem sérült meg, de eléggé nagy felfordulást csináltak. Ilyenkor áldom magamat, hogy nem úgy vezetek, mint egy F1-es.  

- Mikor érünk már be? - nyűgösködik Ruki, és dobolni kezd a lábával.

- Nyugi Chibim, nemsokára - teszem lábára nyugtatásképp a kezemet. Bólintva sóhajt egyet, és kicsit lenyugszik. Akkor kezd megint pörögni, mikor meglátja a kórház épületét. Még le sem parkolok, de már kicsatolja magát, és nyitja is az ajtót. Legszívesebben jól leosztanám, hogy nézzen legalább körül, amíg átmegy az úton, de tudom, hogy mennyire fontos neki Reita, és csak hozzá siet. Kimértebb léptekkel megyek utána. Jól esett volna, ha megvár, de most nem akadok ki ezen.

Kicsit később érek fel, és megyek be utána a kórterembe. Ruki beszélget Kaoruval. Szegény, nagyon sokat sírhatott, mert vörösek, és duzzadtak a szemei. Ismerem már annyira, hogy tudjam, magát hibáztatja a történtek miatt, és bármire képes, ha Reita nem gyógyul meg...

- Hogy van?

- Mint tegnap - törli meg a szemeit. Kedvese arcát kezdi el nézni, közben simogatja a kezét. Tudom, hogy megbánta amit tett. Hiszen Tochi egyáltalán nem érdekli. Igaz, hogy fordítva is így van.

- Nyugodjatok meg. Az orvos is azt mondta, hogy minden rendben lesz - biztatom őket. Ruki bámul maga elé, Kao meg csak sóhajtozik. Mennyire összetudja törni az embereket, ha történik valami. Igaz, hogy csak pár napja jövök ki normálisan Reitával, de nagyon megkedveltem, és azt szeretném, ha minél előbb rendbe jöjjön.

- Akkor miért nem ébredt már fel?! - csattan fel talán kicsit idegesen Kaoru, de rögtön visszavesz a hangerejéből.

- Biztosan a sok fájdalom csillapító kiütötte. Meg a sokktól is lehet - magyarázom, de már nem is figyelnek rám. Csak Reitát nézik.

Egy ideig csendben ülünk, de közben csak jár az agyam. Most nem Reitán és Kaorun gondolkozok, hanem a saját dolgaimon. Haza kell mennem, és megnéznem a lakásomat, nem-e történt valami. Nem félek, hogy egy símaszkos fog ott várni, mert az szinte képtelenség. Főleg nem fényes nappal próbálnak vagy elrabolni, vagy kinyírni valakit.

Reménykedem benne, hogy tényleg csak ijesztgetés volt, és senki sem gondolja komolyan ezeket a dolgokat. Talán Miyavival is kellene beszélnem, hogy ő azóta nem-e észlelt valami furcsát.

- Nekem van egy kis dolgom - köszörülöm meg a torkomat.

- Dolgod? Nem is mondtad - eszmél fel először Ruki, utána pedig Kao is kérdőn néz rám.

- Ano elfelejtettem. Egy régi barátommal futok össze. De sietek vissza. Pár órán belül megfordulok - adok egy csókot a megszeppent Rukinak. Kaora nézek, és látom rajta, hogy sejti, miről van szó. Jó, hogy Ruki itt van, és nem szólja el előtte magát. Megakadályozni sem tud így, hogy ne menjek haza.

- No, lássunk hozzá - nyitom ki az ajtót, az új kulcsaimmal. Időközben cseréltettem zárat is. Talán egy fokkal így biztonságosabb. Már nagyon szeretnék haza költözni, és nem mások nyakán lógni. Annál nincs jobb, hogy Rukinál vagyok, de még sem élhetek ott. Legalábbis most még nem.

Teljes nyugalom fogad a házban, minden ugyanúgy és ugyanott, ahol hagytam. Rendben vannak az iratok, és az egész előtérben rend van. Úgy érzem, most már nyugodtam fellélegezhetek - megyek tovább a nappaliba.
Itt sincs semmi rendellenes. A falak tiszták, mivel felfogadtam egy festőt, aki az egészet átfestette, így semmi nyoma sincs a múltkori üzenetnek. Az alsó szinten minden a helyén van. Tényleg csak szórakoztak - mosolygok magam elé fejcsóválva.

Már csak az emeletet kell megnéznem, de nem hiszem, hogy találok ott valamit - megyek fel először a vendég szobába. Jól szemügyre veszek mindent, de semmi értelme nincs, mert ez a szoba sem rejteget semmilyen üzenetet. Már csak a háló - sóhajtok, és baktatok át a lépcső túloldalára, és nyitok be a szobámba.

- A kurva életbe - kezdem el a hajamat tépni. - A szemétláda köcsögök. A kibaszott redvás anyjukat akik ilyen gyereket csináltak! - üvöltök magamból kikelve, saját kis birodalmamat látva. A fekete falaim le vannak öntve mindenféle festékkel, a függönyök szétszaggatva, a bútorok összetörve hevernek mindenfelé. És még az a nyomorult "üzenet" is ott a falon.

,, Tudjuk, hol vagy. Előlünk nem menekülsz. Megtalálunk, bárhol vagy..." - faszomat ! Miért nem hagyják az embert élni?! Pénz kell nekik? Vagy mi a redvás halál?!

Magamból kikelve bele rúgok az egyik fiók maradványába. Átrepül a szoba túloldalába, ahol szemet szűr egy anyag darab. Nincsen ilyen függöny, se ágytakaróm.

- Igen, Nishimuura Toru vagyok. Igen, megint történt valami. Köszönöm - teszem le a telefont, és idegesen járkálok a szobába. Ész veszejtő ez az egész. Mi van, ha azt is tudják, hogy Rukival együtt vagyok, és talán őt használnák fel, hogy megkapjanak? Nem, ez butaság. Hiszen nem Ruki kell nekik, hanem én - rázom meg a fejemet.

A rendőrök elég hamar ide érnek, már jönnek is fel a szobámba.

- Konnichiwa! - hajolunk meg egymás előtt.

Elmagyarázom nekik, hogy nemrég jöttem át, hogy megnézzem, mi a helyzet. Mindent lediktálok nekik, és megmutatom az anyag darabot is. Egy zacskóba csúsztatják, azzal, hogy elemzésre fogják küldeni, de addig sajnos nem tudnak vele mit kezdeni, amíg nincsen gyanúsított. Az pedig nincsen...

- Miyavi -samaval volt azóta valami? - teszem fel a kérdést. Egymásra néz a két férfi aki kijött hozzám, majd egy fejbiccentéssel ismét felém fordulnak.

- Sajnos Miyavi eltűnt. A felesége hívott fel minket, hogy este elment a férje a barátaival, de nem jött haza, és a többiek sem tudnak róla semmit. A mobilját nem veszi fel. Egyszóval nyoma veszett - motyogják.

Megnyugtató. Miyavi eltűnt, pont ő, akivel megtudtam volna ezt beszélni, hiszen ő is benne van, és kapja a fenyegetéseket.

- Esetleg nincsen más, aki fenyegetéseket kap?

- Gack-sama volt, de neki is nyoma veszett - csóválják meg sajnálkozva a fejüket. Oké, akkor csak én vagyok vissza?!

- És a rendőrség semmit sem tesz? - túrok idegesen a hajamba.

- Nincs nyom amin elindulhatnánk. Már vizsgáljuk az ügyet, de semmi nyom.

- Hurrá! Már csak várnom kell, hogy értem mikor jönnek! - csapom össze gúnyosan a tenyeremet, és nézek a két rendőrre. Ideges vagyok, de még mennyire. Mire valóak a rendőrök, ha még a nyomozást sem tudják elkezdeni?!

Komolyan csak egy tábla kellene rám, azzal a felirattal: ,, Itt vagyok, gyere rabolj el!"

Mivel semmi mást nem találtak ezért elmentek a rendőrök. Felajánlották, hogy esetleg kirendelnek hozzám egy embert, aki folyamatosan velem lesz, nehogy engem is elkapjanak. De inkább vissza utasítottam. Biztosan nem kezdőkkel van dolgunk, egy rendőr meg nem ér semmit. Bár szerény véleményem szerint a többi sem...

Még egy utolsó pillantást vetek a szobámra, és el is megyek a lakásomból. Ha jól sejtem, akkor a jóakaróimnak van kulcsuk a lakáshoz, ugyanis semmi nem volt se feltörve, se felfeszítve. Szuper, egy egész banda járkálhat a házamban. Hát nem tök jó?!

A kórházba visszafelé megpróbálok kicsit lenyugodni. Ha Ruki észre veszi rajtam, hogy bajom van, és rájön erre, akkor nekem annyi. Valamit tennem kell, hogy ő ne kerüljön bajba.

- Na, meg is jöttem - erőltetek magamra egy mosoly, miközben belépek a kórterembe.

- Reita felébredt - csillognak Ruki és Kao szemei is.

- Igaz, hogy csak pár percig volt ébren, de az is valami - bólintok. Kihúzok magamnak egy széket és leülök melléjük.

Kaoru kérdő pillantásait látva intek neki, hogy jöjjön ki velem, és ott elmagyarázok mindent.

- Hova mentek? - kapja fel a fejét Ruki.

- Iszunk egy kávét, Kao úgyis olyan rossz passzban van. Sietünk vissza - mosolyog egyet, mi pedig megyünk is ki.

- Jól sejtem, hogy a házadba voltál, igaz? - igennel válaszolok neki, közben pedig veszünk egy-egy pohár kávét, és egy asztalhoz ülve kezdünk hozzá.

- Nagy gázban vagyok Kaoru. Megint volt egy üzenet, és amikor a rendőrökkel beszéltem, kiderült, hogy a többiek, akik üzeneteket kaptak, mint én, eltűntek. A zsaruk pedig nem tudnak tenni semmit, mert nincs semmi nyom amin elindulhatnának - vakarom a fejemet.

- Bazd meg, és ezt ilyen nyugodtan mondod?! - rivall rám mérgesen.

- Azzal, hogy felbaszom a saját agyamat, nem lesz jobb - iszom meg a maradék kávémat.

- Valamit tennünk kell! Ezt nem hagyhatjuk annyiban! - jelenti ki, közben ő is végez az innivalójával.

- De igen, te nem csinálsz semmit. Nem foglak bele keverni. Nyugton maradsz a valagadon!

- A barátod vagyok! Ilyet nem kérhetsz tőlem.

- Te idióta! Titeket akarlak megvédeni, legfőképpen Rukit! - hajtom le a fejemet.

- Tudom, hogy érzel. De egyedül nem jutsz semmire. Csak kiszolgáltatottabb lesz.

- Akkor mit csináljak?! - gúnyolódom vele kicsit. Könnyű úgy okosnak lenni, hogy nem ő van ebben a helyzetben.

- Utazz el! - jelenti ki, nekem pedig úgy, ahogy kell, kikerekednek a szemeim.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.