-Miért csinálod? - kapom fel egy ismerős hangra a fejem. A penge kiesik, vagyis jobbanmondva kicsúszik, vérrel szennyezett ujjaim közül. A márványpadlón koppan egyet, és a vér az arcomra fröccsen. De nem érdekel. Nem zavar, hogy a fém ízű, vörös anyag végig folyik az arcomon, majd az ingemre cseppen, ahol a szövet pillanatok alatt beszívja.

Az ismerős hang, is távolinak tűnik. Máskor kiabálok neki, hogy vegye egy kicsit lejjebb a hangerőt, mert a fülem belesajdul  a hangjába. De most nem... olyan, mintha messziről kiabálna, és hangját a szél eltompítaná, elnyomná, teljes mértékbe.

- Nem hallod?! Azt kérdeztem, miért? - Egy ismerős kéz ragadja meg az ingemet, és kezd el rázogatni. A testem olyan, mint egy rongybaba. Ahogy ráz, én úgy követem a mozdulatokat, mert nem tudok, és nem is akarok ellene tenni. A fájdalom, és egyre távolabbinak tűnik. Már csak a cél lebeg a szemem előtt. Egy mocskos cél, amiért mindenki meg fog vetni...

- A kurva életbe! Válaszolj! - már szelídebben szól hozzám. A hangja, most könnyebben eljut a tudatomig, és a kezekre pillantok, melyek még mindig pólómat markolják. Ujja az erőfeszítéstől teljesen elfehéredtek...  - Kame...

Nem válaszolok.

Nem tudok, és nem is akarok. Nem akarok magyarázatot adni, hiszen úgysincs értelme. Megtettem, amire régóta készülök. Tudom, hogy örülnöm kéne annak, hogy megadatott nekem az élet. De mi értelme van, ha nem tapasztaltál semmi jót?! Mindig mindenből csak a rossz jutott ki nekem, a megaláztatás, a gúny, a nevetés...

A kéz- mely eddig mellkasomon pihent, egy pillanat alatt felkúszik államhoz, és felemeli a fejemet. Nincs erőm lehunyni a szemem... Egyszerűen találkozik a pillantásom azzal az emberrel, akivel a legkevésbé akarom. Ő az utolsó, akinek itt kéne lennie. Hiszen nem is olyan rég, az arcomba vágta, hogy mennyire utál, hogy megvet, és csak szánni tud. Nem kell a szánalom! Gyűlölöm, ha sajnálnak...

-Sajnálom, amit mondtam. Én csak... annyira felbasztad az agyam ... - bocsánatot kér, mielőtt itt hagyom?! Hogy ne legyen lelkiismeret furdalása?! Jellemző... mindig is önző volt, és az is marad....

- Bocsáss meg Kame... hidd el, minden rendbe jön... - semmi sem fog rendbe jönni. Nem tudom, miért álltat ezzel. Vagy csak saját magát akarja megnyugtatni?! Az utóbbi időben annyit csalódtam benne, és félre ismertem, hogy már ezen sem lepődnék meg. Nem ilyen embernek ismertem meg. Az a szelíd, életvidám, és kedves fiú, már a multté. Helyette, egy magabiztos, önző, és lenéző férfi lett. Mi változott meg?!

- Mi változott meg, Jin? - nyögöm ki köhögés közben. Látom a szemében a csillogást. Talán könnyek azok?! Igen, mindenbizonnyal, mert végig folynak gyönyörű arcán, és ajkai sarkában kezdenek el csillogni. Talán egy kicsit szeretett?!

- Én változtam meg, Kame. Egy idióta vagy, gomen nasai - kezét elveszi arcomtól. Egy pillanat múlva, csak annyit észlelek, hogy két kar kulcsolódik derekamra, és óvatosan kiemel a vértócsából, ami a fürdőszoba padlót díszíti. Bűnös dísz...
- Nem hagyhatsz itt! Szükségem van még rád! - halvány mosolyt kipréselve magamból szusszanok egyet.

Ismét a közelébe vagyok. Élvezhetem az illatát, az ölelését, és azt, hogy figyel rá. Milyen régen is volt, hogy a karjába zárt, és viccelődött. Szinte éveknek tűnik az a pillanat...
Ennyi kellett volna ahhoz, hogy rájöjjön, tényleg jelentek neki valamit?! Talán csak ennyi kell a barátaidnak, a szerelmednek, hogy rájöjjenek, te is itt vagy. Egy ember, érzésekkel... A szíved tele fájdalommal, keserűséggel, a pokol utáni vággyal...
És akinél későn jönnek rá erre azok, akiket valóban szeretett, de ők, nem adták meg neki, amit egy barátnak, szeretőnek, meg kellene adnia?!

Szerencsésnek érzem magam, hogy Jin itt van velem, és újra kezdhetünk mindent. De mi van azzal, akik nem jönnek rá időben?! A másik hibái miatt fognak magukkal végezni?! Mindennek van előnye, és hátránya. Még a feltétel nélküli barátságnak is...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.