|
8. A sors otromba fintora
Bessy 2010.08.29. 13:44
8. fejezet Kyo POV
Egyre jobban várom azt a bizonyos randit. Valamiért úgy érzem, hogy különleges lesz. Nem tudnám megmondani, hogy miért, ezt csak a belső hang mondja nekem.
A napom elég unalmasan telik, hiszen nem igazán tudok mit csinálni. Nem szeretem amikor haszontalanságokat csinálok, de most nincs más választásom.
Unalmamban délelőtt kitakarítottam az egész lakást, áthúztam az ágyneműmet, és összedobtam magamnak egy egyszerű ebédet, amit most fogyasztok el.
Takarítás közben legalább nem unatkoztam annyira. Lefoglalt amit éppen csináltam, de most nincs semmi amit csinálhatnék.
A TV-ben nem megy semmi normális, ezért értelme nincs, hogy bekapcsoljam - pakolom el az edényeket, és kezdem elmosni a tányért, amiből ettem. Sajnos nagyon hamar megvagyok ezzel, így megint jön az a rész, hogy unatkozom. Gépezni sincs kedvem. Már teljesen meguntam, hogy a rajongóim leveleire válaszolgassak. Néha olyan sületlenségeket tudnak benne összehordani, hogy már a szemeimet forgatom. Mások meg tiszta perverzek. Alig vannak tízen pár évesek, és olyan megbotránkoztató dolgokat írnak, hogy meg kell kapaszkodjak, nehogy leessek a székről. Gondolom a drága szülők nem is tudják, hogy milyen eszeveszettül idióták a gyerekeik.
Kimegyek a teraszra, és leülök egy cigit meggyújtva. Miközben szívom a nikotinrudat, elgondolkozom a bandán, azon, hogy mennyi nehézség árán jutottunk el oda, ahol most vagyunk. A gondolataimnak viszont a telefonom csörgése vet véget. Zsörtölődve nyomom el a cigit, utána pedig bemegyek a szobába. Előkeresem azt a nyomorult készüléket, és fel is veszem.
- Hello, Kyo! - szól bele egy ismeretlen hang. Fogalmam sincs ki lehet. Nagyon remélem, hogy nem egy rajongó derítette ki a telefonszámomat, mert nem szívesen szóróm el a pénzt egy új mobilra.
- Ki beszél? - teszem fel a kérdést cseppett sem kedvesen, mire a háttérből röhögést hallok.
- Nem kell befosni, törpe - röhög most a telefonáló, nekem meg egyre nagyobbak lesznek a szemeim. Mi a fene folyik itt?!
- Ki a fene maga?
- Talán a végzeted... - szakad meg a vonal, nekem meg a szám is tátva marad. Ember, hogy létezhetnek ilyen pszihopaták?! Nagyon nem normális ember az, aki azzal üti el az idejét, hogy másokat felhív, és aki ijedősebb, azt jól befosatja. Gusztustalanok az ilyen emberek - dobom le a telefont, és megyek ki megint. Egy újabb cigiért nyúlok, de sajnos abban már nincsen egyetlen szál sem. Morgolódom egy sort, de eldobom a dobozt, a csikkekket együtt. Felkapom a tárcámat, húzok egy kabátot, miközben bezárkózok. A közeli boltba ugrom csak le, hogy vegyek magamnak cigit, aztán megyek is vissza a lakásomba.
A boltban egy öreg néni van, aki szerencsére nem néz se TV-t, se rádiót nem hallgat, így nem tudja, hogy ki vagyok. Örülök is ennek, hiszen ide nem jár sok ember, és nyugodtan letudok jönni, hogy mindig vegyek pár dolgot, ami éppen elfogyóban van otthon.
Megköszönöm, miközben kifizetem azt a pár doboz cigit, amit vettem. A néni mosolyog egy sort, ami elég kedves gesztus tőle. Biztosan szimpatikus vagyok neki - merülök el megint a gondolataimban, és csak akkor eszmélek fel, mikor belépek az ajtómon, és megint rám tör az unalom. Nem igaz már, hogy egész estig nem tudok mit csinálni! - morgolódok még mindig.
*o*~
Aj, mit húzzak? - kezdek vacilálni két ing között, és nem tudom eldönteni, hogy melyiket vegyem fel. Nem akarok túl elegáns lenni, de slampos sem.
Tíz perc elteltével végül egy fekete ing mellett döntök, amihez egy koptatott farmert veszek fel. Megcsinálom a hajamat is, és teszek magamra egy kis parfümöt. Szerintem ez az összeállítás tökéletes így. Nagyon remélem, hogy nem egy kis csufikáért csíptem ki magamat ennyire - indulok el kifelé a kocsi kulcsot lóbálva. A kocsimban előkotrom a papírt, amire Kao lediktálta a címet, és elindulok.
Ruki POV
Teljesen váratlanul ért, hogy Reita randit szervezett nekem. Semmi kedvem nem volt az egészhez, ezért mindent bevetettem, hogy ne kelljen mennem. Sajnos Reita nyomós indokokat mondott, azért beadtam a derekamat, és beleegyeztem.
Most éppen a tükör előtt állok, de nem igazán tudom, hogy mit is húzzak. Talán egy bordó inget, egy fekete feszülős nadrággal, hozzá nyakláncot. Hm... nem is rossz. Ez biztosan tökéletes lesz - állok neki öltözni, közben folyamatosan méregetem magam a tükörben, hogy melyik, hogy áll rajtam. Szerencsére minden passzol, így elég hamar kész vagyok, és már csak a hajamat kellene megcsinálni - végig simítok szőke tincseimen, és becélzom a fürdőt. Elkezdem kivasalni a hajamat, közben jól szemügyre veszem magamat a tükörbe.
A hajam így tökéletes, ezért neki állok a sminkemnek. Feketére kihúzom a szemeimet, aztán ennyi. Még teszek magamra parfümöt, átmegyek a szobába, felveszek egy nyakláncot, közben pedig a felső pár gombot kigombolom az ingemen.
Indulás előtt gyorsan megetetem Koront, aki megcsóválja a farkát és neki is áll, hogy elpusztítsa a vacsoráját. Mosolyogva hagyom, hogy egyen, miközben összeszedem a táskámat, és bezárom a lakást. Persze, én lehetek csak olyan szerencsétlen, hogy pont most megy tönkre a kocsim. Kénytelen vagyok taxit hívni, hogy vigyen el abba az étterembe amiről Reita beszélt. Már párszor voltunk ott a srácokkal. Egész kellemes hely. Nem nagy a forgalom, nem járnak oda fiatal lányok, ezért szinte ki van zárva, hogy bárki is kiszúr minket, és elkezdenek könyörögni azért, hogy adjak nekik autogrammot.
- Köszönöm - fizetem ki a taxist, akinek felcsillannak a szemei a borravaló láttán, és már el is hajt. Még mielőtt bemennék előveszek egy cigit, és ráérősen szívni kezdem. Vajon helyes akivel találkozni fogok? - inkább csak megrázom a fejemet, miközben azon vagyok, hogy minél előbb elszívjam a cigit, és bemehessek a jó meleg étterembe.
- Konbanwa! Legyen szíves kísérjem ahhoz az asztalhoz, amit Suzuki Akira foglalt le - mosolygok az egyik pincérre.
- Egy pillanat - bólintok, ő pedig el is tűnik. Pár perc múlva jön vissza, és már vezet is ahhoz az asztalhoz, ahol egy férfi ül, bort kortyolgatva. Rögtön szemügyre veszem... Szőke haj, mogorva arc, de mégis nagyon férfias.
- Parancsoljon. Ez az asztal lesz az - megköszönöm, a pincér pedig elmegy. A fickó egy percig csak néz, majd mosolyra húzza a száját, és feláll az asztaltól.
- Matsumuto Takanori - hajolok meg, bemutatkozva.
- Ru-Ruki? - csuklik el az illető hangja, és megint végig néz rajtam. Olyan ismerős az arca, és a hangja is. De nem tudom megmondani, hogy honnan. Mégis melegség fog el. Ez pedig egyáltalán nem jellemző rám.
- Mondd, hogy nem egy rajongóm vagy - ülök le, de ő megszólalni sem tud, csak néz, miközben nagyokat sóhajt.
- Nem egy fan vagyok - motyogja.
- Akkor megnyugodtam. Nem akarnál te is bemutatkozni? - felkapja a fejét, és morog valamit, de nem értem, így rákérdezek, hogy mit is mondott.
- Kyo - nyel egyet, nekem meg leesik az állam. Az nem lehet, hogy ő az a Kyo, aki tíz éve a tanárom volt. Az lehetetlen. Igaz, hogy nagy a hasonlóság, de akkor sem lehet.
- De mi a teljes neved? - sürgetem, ugyanis nagyon szeretném tudni, hogy tényleg ő-e az a férfi, akibe szerelmes voltam, és még mindig az is vagyok.
- Én vagyok az, Ruki - mormogja, közben pedig a poharát piszkálja. Nem néz rám, csak bámulja maga előtt a terítőt.
Nyelek egyet, miközben a hajamba túrok. Ezt nem tudom elhinni. Tíz éve nem láttam, erre egy véletlen csoda folytán találkozom vele. És nem is akárhogyan! Egy vakrandi által. Ezt még felfogni is nehéz.
- Rendeljünk valamit inni - ajánlja. Bólintok egyet, ő pedig int a pincérnek aki rögtön a mi asztalunkhoz jön. - Bor jó lesz?
- Hai.
- Akkor egy üveg bort kérünk. - A pincér el is megy, mi pedig csak nézünk egymás szemébe. Nem tudok neki mit mondani, de látom rajta, hogy ő is így van ezzel. Zavartan pillantgat ide-oda.
Jó, és egyben rossz is ennyi idő után látni. Jó, mert nagyon hiányzott, mert még mindig szeretem. Azt hittem, hogy ez csak egy diákszerelem, ami idővel elfog múlni. De nem az. Tíz év hosszú idő, és én még mindig vágyom Kyóra. Minden vágyam, hogy egyszer ugyanúgy szeressen, mint én őt, vagy talán jobban. Tudom, hogy ez soha sem történhet meg, de a gondolattal néha el lehet játszani. Abban nincs semmi rossz.
Viszont azért rossz, mert még mindig fáj a múlt. Fájt, hogy egy csók után otthagyott a suliban. Már nem volt a tanárom, ezért együtt lehettünk volna, ha nagyon akarja. Már nem volt semmi akadálya. Nincs közöttünk olyan hű de nagy korkülönbség sem, hogy a szüleim ne fogadták volna el. Boldogok lehettünk volna, ha tényleg akarja...
Kyo POV
Ruki ül velem szemben. Ugyanaz a fiú, akibe bele szerettem, akivel a mai napig álmodom. Az a fiú, aki belém szeretett a középiskolába, és én összetörtem. Azóta sem tudok magamnak megbocsátani.
Nagyon megváltozott. Nőni nem nőtt,ugyanolyan kis Chibi, mint volt. A testalkata kicsit karcsúbb lett, a haja színe, fazonja is más lett. Határozottan jól áll neki a mostani stílusa is.
A pincér időközben kihozza a bort, amit ki is tölt két pohárba, és egy-egy étlapot nyom a kezünkbe. Csendben kezdjük nézegetni a kínálatot, de nekem a gondolataim nagyon nem a kaja körül forognak. Azért imádkoztam, hogy valami jó pasit fogjak ki, erre idejött Ruki, akire mindenkinél jobban vágyok. Mik ezek a furcsa egybe esések?!
- Választottál már?
- Hai - kapom a tömör választ, ami kicsit rosszul esik. Ezeket a rendeléseket is leadjuk a pincérnek, aki gyorsan tovább is áll.
Nem lehetek olyan gyáva, hogy ne beszéljek Rukival. Muszáj legalább valami magyarázatot adnom neki. Azt akarom, hogy tudja, én tényleg szerettem, és most is szeretem.
- Ruki! Beszélgessünk - ajánlom, egy kisebb mosoly kíséretében. Tessék! Az ő kedvéért még mosolygok is. Haladás...
- Jó. Miről akarsz beszélni?
- Tudom, hogy haragszol még mindig. Nem kell, hogy helyeselj, mert tudom, hogy így van. Én is nagyon mérges és csalódott lennék. Fogalmam sincs, hogy miért voltam akkor olyan idióta. Szerettelek, de én inkább elhagytalak ahelyett, hogy veled maradok, amikor rám lett volna szükséged - egyre jobban kikerekednek a szemei, és nem tudja hova tenni a viselkedésemet - Tudom, hogy nehéz megbocsátani, de én mégis azt kérem, hogy felejtsük el azt ami akkor történt.
- Felejtsük el? - csattan fel, majd kicsit visszaveszi a hangerőt, mikor mindenki felénk fordul és morogni kezdenek. - Teljesen beléd voltam esve. Mást nem láttam rajtad kívül. És amikor felmondtál már kezdtem reménykedni, hogy mégis lesz valami, hiszen akkor nem kellett volna aggódni azért, hogy lebukunk - vesz egy mély levegőt, de úgy érzem, hogy ezzel még nincs vége. - Te mégis azt mondtad, hogy nem lehet köztünk semmi. Elmentél, ahelyett, hogy velem maradsz. Azt mondtad, hogy te is szeretsz, de amit tettél az nem ezt mutatta. Üres szavak voltak, amiknek nem volt semmi alapja. Soha nem szerettél, csak játszottál velem - kapok egy hatalmas pofont. Meglepetten pislogok, és megfogom az arcomat, ami rendkívül ég.
- Ne mond azt, hogy nem szerettelek! Én akkor azokat a dolgokat komolyan mondtam - emelem fel én is a hangomat, de nem annyira, hogy a többi vendéget zavarhassa.
- Tollas a hátam?! - prüszköli, majd a táskájában kezd el kutakodni, végül kivesz egy szál cigit, és az öngyújtóját. - Kimegyek cigizni - sóhajtva iszok a boromba, és már gondolkozom is a következő lépésen. Úgy érzem, hogy nehéz dolgom lesz. Ki kellene engesztelnem Rukit, ami nem lesz könnyű. De nem érdekel! Most azon leszek, hogy bármi áron, de az enyém legyen. Most már nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezeim közül.
Végül úgy döntök, hogy kimegyek én is - veszem elő a cigis dobozomat, és megyek arra, amerre Ruki is. Meg is pillantom a falnak támaszkodva. Lassan közelítek felé, hiszen nem akarom, hogy megint elűzzön maga mellől.
- Figyelj Ruki! - Megfordul, miközben sóhajt egyet.
- Mondjad már!
- Kérlek bocsáss meg nekem - hadarom el az egészet. Életemben nem kértem soha senkitől bocsánatot, ez olyan megalázó nekem, hogy csak na.
- Szerinted ezt olyan könnyű megbocsátani? - nyomja el a cigit, miközben én meg meggyújtom a sajátomat.
- Nem, természetesen nem az. De nagyon szeretném, ha nem lennél mérges rám - nézek mélyen a szemeibe, de még mindig dacosan elfordítja a fejét. Aj, milyen kis morgós lett valaki. Nagyon is emlékeztet magamra.
- És ha megbocsátok, akkor mi lesz? - Nem szólok semmit, csak eldobom a cigit- amibe egyszer szívtam bele- és közelebb lépek hozzá. Kicsit meglepődik, de halványan el is pirul, ami ösztönöz arra, hogy még közelebb menjek hozzá.
- Messzire mész - suttogja, de nem távolodik el. Érzem rajta, hogy vágyik a közelségemre. Vágyik arra, hogy megöleljem.
- Bocsáss meg - szüntetem meg a távolságot kettőnk között, és derekánál fogva magamhoz húzom. Nem csinálok semmit, csak ölelem magamhoz, miközben tekintetét fürkészem.
- Engedj el, Kyo! - csapkodja mellkasom.
- Eszembe nincs elengedni. Többet nem engedlek el - fogom le a kezeit. Meglepődöttségét kihasználva hajolok ajkára, és hosszan megcsókolom. Pár pillanatig még tiltakozik, végül elengedi magát, és viszonozza a csókot.
Remélem érzi, hogy most tényleg szükségem van rá, és nem csak játszani akarok vele...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó